A kapcsolatot komolyan kell venni ‒ interjú Dr. Fedor Bélával, az MPE volt elnökével

Frissítve: 2019. dec 3.



A csoportok során egyre tudatosabban elkezdtem figyelni arra, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlem az egyes csoporttagok. Akár a játékuk során, akár azzal, ahogyan a csoportban megnyilvánulnak. Ezeket az érzéseket én nem viszontáttételként kezelem, úgy állok inkább hozzájuk, mint sajátos, emberi kapcsolatban keletkező érzésekhez, amelyeknek megvannak a párjai, a komplementerei vagy az ellentétei a másik oldalon. Ezekből az érzésekből rengeteg információ és feltevés következik” ‒ mondja Dr. Fedor Béla, kiképző pszichodráma pszichoterapeuta, szupervízor, aki 2010-2016 között a Magyar Pszichodráma Egyesület elnöke volt. Az Életszövet30 kongresszus szervező stábja nevében Hunya Csilla készített vele interjút.


Hunya Csilla: Elmesélnéd, mikor és hogyan lettél pszichodramatista?


Fedor Béla: Debreceni egyetemista koromra esik a csoport pszichoterápia nagy boomja. A csoportozás akkor robbant be itthon a szakmába, és mint minden újdonság, elkezdett engem érdekelni. Jelentkeztem egy csoportba, de gőzöm sincs már, hogy ki vezette. Azt tudom, hogy egy lépcsőházban várakoztattak 2 órán át, majd közölték, hogy nem vesznek be.


H.Cs.: Micsoda kezdet! Amíg nem fejezted be a mondatod, nem igazán értettem, hogyan lehetséges, hogy nem emlékszel az első csoportvezetőidre. Így már persze világos. Valami azt súgja, ennek ellenére mégsem adtad fel.


F.B.: Nem. Elkerültem Miskolcra a megyei kórház zárt osztályára egy rövid időszakra, amibe majd belehaltam, annak ellenére, hogy sok kollégára nagyon szívesen emlékszem vissza. Ott nem volt semmilyen csoportkultúra. Még egyetemistaként elmentünk Újszászra az első feleségemmel, ahol Balázs-Piri Tamás volt a főorvos és a felesége a vezető pszichológus. Egy Hidegkútszerű terápiás közösséget működtettek, amitől mi teljesen odáig voltunk, nekem ez jelentette a pszichiátriát, vagyis úgy éreztem, ez „A” pszichiátria számomra. Egy parkkal körülölelt kastély első emeletén működött ez a terápiás közösség, a második emeleten pedig egy klasszikus zárt osztály, és mi egyszerűen nem hittük el, hogy ugyanolyan felvételi osztály ez is, meg az is. Ugyanúgy területről kapták a betegeket, és mégis annyira más volt a légköre és az egész működése a két helynek. Döbbenetes volt. Megjegyeztek minket, és később egyszer csak kaptunk tőlük egy levelet, amelyben közölték, hogy ha szeretnénk, mehetünk hozzájuk dolgozni. Így csöppentünk bele náluk mindenbe: kiscsoportba, nagycsoportba, minden egyébbe. Aztán egy pszichoterápiás hétvégén, ha jól emlékszem, Győrben részt vettem egy pszichodráma csoportban, amit Ajkay Klára vezetett, de már nem emlékszem, kivel. Utána hazajőve elhatároztam, hogy bejárok Budapestre pszichodrámát tanulni. És így is lett: a Mérei tanítványok közül Láng Iringóhoz jártam csoportba kb. háromszáz órát. Így kezdődött el.


H.Cs.: Mi fogott meg benne?


F.B.: Ez a csoport nem fogott meg, nem jött be és nem a vezetők miatt. A csoportcentrikus dráma jelentősége csak később érett meg bennem.


H.Cs.: És mi fogott meg az Ajkay Klára féle csoportban? Miért határoztad el, hogy megtanulod ezt a módszert?


F.B.: Az Ajkay féle csoportban kóstolót kaptam. Jó iskola volt, lettek tanulságai számomra, de közben éreztem, hogy nem feltétlenül az én irányom. Az volt a benyomásom, hogy a módszer hatékonysága és a befektetett idő egymással nem arányos. Még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez az én élményem, érzésem volt.


H.Cs.: Mit éltél meg pontosan?


F.B.: Azt, hogy a befektetett energia nem konvertálódik egyértelmű haszonná. Utólag aztán persze letisztult, hogy mit profiltáltam ebből a csoportból, de számomra a nagy fordulatot mégis a protagonistacentrikus drámával való találkozás hozta el. Na, az tényleg elütött, egyértelműen úgy éltem meg, hogy itt pontosan azt kapom, amit gondolok vagy várok egy csoport-pszichoterápiás módszertől. Tatán voltunk, amikor Teszáry Judith először jött Magyarországra, Füredi hívta meg. Azelőtt halt meg Mérei tanár úr. És hogy, hogy nem a Méreisták mind Judith-hoz mentek. Én tőlük függetlenül szintén oda mentem. Intenzív csoport volt, több napot töltöttünk együtt. Aztán elkerültem Kecskemétre, ott dolgoztam épp, amikor egyszer csak szóltak, hogy megint jön Judith, de ezúttal tanítani. Egyértelmű volt, hogy ott a helyem. Így kerültem be az első kiképző csoportjába.


H.Cs.: Kik jártak oda rajtad kívül?


F.B.: Ez csoporttitok. Ajkay Klári, Erdélyi Ildikó, Bagdy Emőke, Kiss György Ádám, Bakó Tihamér és mások, nagyon színes, erős csoport volt. Nagyon kicsinek éreztem közöttük magam.


H.Cs.: Kicsinek?


F.B.: Igen. De azt hiszem, idővel a csoport egésze megszeretett engem, megbecsültek és én is őket. Nem véletlen, hogy utána Erdélyi Ildikóval kezdtünk el együtt csoportokat vezetni. És vele párhuzamosan Teszáry Judithtal is vezettem sokáig. Rengeteget köszönhetek nekik, illetve annak, hogy csoportot vezethettem velük. Más a két ember, de mindkettejüktől rengeteget tanultam. Velük indult be a csoportozás a számomra. Utána persze már másokkal is vezettem.


H.Cs.: Mit jelent számodra a pszichodráma?


F.B.: Mit jelent számomra a pszichodráma? Erre nehéz válaszolni. Időben nagyon változó válaszaim vannak. Kezdetben ugyanazt nagyjából, mint amit a legtöbb kezdő dramatistánál látok: egy módszert, ami elragad, ami beszippant.


H.Cs.: Ami nagyerejű és mágikus?


F.B.: Igen, együtt járt vele a “mindent meg lehet oldani” szemlélet. Kezdetben én is azt gondoltam, hogy a pszichodrámával mindent meg tudunk csinálni, csak ügyesnek kell lenni. De aztán idővel ez a szemlélet kezdett lecsengeni, reálissá válni. Elkezdtem látni, hogy mi az, amit lehet, és mi az, amit nem. És ekkor elkezdtem a saját szemléletem kialakítani benne, ami nagyon kihatott az egyéni terápiás munkáimra is.


H.Cs.: Milyen szempontból?


F.B.: Kapcsolatiból. A csoportok során egyre tudatosabban elkezdtem figyelni arra, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőlem az egyes csoporttagok. Akár a játékuk során, akár ahogyan a csoportban megnyilvánulnak. Ezeket az érzéseket nem viszontáttételként kezelem, úgy állok inkább hozzájuk, mint sajátos, emberi kapcsolatban keletkező érzésekhez, amelyeknek megvannak a párjai, a komplementerei vagy az ellentétei a másik oldalon. Ezekből az érzésekből rengeteg információ és feltevés következik. A rendezésem hatását mindig azon mérem le például, hogy a protagonistával kapcsolatos érzéseim hogyan alakultak. Ha alakultak, akkor majdnem biztos lehetek benne, hogy a játéknak volt haszna. És ugyanígy az egyéni terápiában is mindig azt figyelem, hogy bennem mi változik. Nagyon jó volt olvasni Fónagy könyvét az interszubjektív szemléletről és irányzatról, megerősített. Ahogy én kiveszem, Ajkay Klári is valahogy így gondolkodik. Ez a szemléletmódom, a megközelítésem a drámával kapcsolatban.


H.Cs.: Mára a pszichoanalízis is ide kanyarodott.


F.B.: Most már a pszichoanalízis is nagyjából ide kanyarodott, vagy inkább én kanyarodtam oda, igen. Mégis örülök, hogy nem jártam analízisbe. Nyilván meg lett volna a haszna. De úgy érzem, akadályt jelentett volna abban, hogy a saját szemléletemet kidolgozzam. Én így gondolom most.


H.Cs.: Ha jól értem, ez egy kapcsolatalapú szemlélet.


F.B.: Ez egy abszolút kapcsolatalapú szemlélet.


H.Cs.: Kétirányú kapcsolati.


F.B.: Igen, teljesen. Sőt, egy idő után Falvai Ritával, akivel most már tizenhét éve dolgozunk együtt, elkezdtük vizsgálni, hogyan tudjuk összerakni a protagonista belső világát, ha más a kapcsolatunk vele. Nem kezdtünk el vitázni, hogy melyikünk érzékeli, látja jobban, hanem a két kapcsolati mintából feltevéseket fogalmaztunk meg az emberrel kapcsolatban. És ezek többnyire bejöttek, sőt aztán én ebből workshopokokat is csináltam, ahol azt mutattam meg, hogyan használhatják a vezetőtársak a protagonistával kapcsolatos érzéseiket, akkor is, ha ezek egymástól nagyon különbözőek. Ne arra figyeljenek, ami elválasztja őket, hanem arra, hogy milyen következtetést, vagy feltevést tudnak együtt összerakni a kapcsolódási élményeikből. Szupervíziókban is igyekszem átadni ezt a tudást, úgy tűnik nekem, hogy működik.


H.Cs.: Elmesélnéd egy emlékezetes pszichodráma élményedet? Bármilyen szerepben élted is át.


F.B.: Meg is van, mit mesélek, le akartam írni, de nagyon nehezen veszem rá magam az írásra.


H.Cs.: Tényleg? Pedig nagyon jól írsz, iszonyúan élveztem az elnöki üzeneteidet.


F.B.: Azokat szerettem írni, igen. Szóval járt az egyik csoportomba egy krónikusan traumatizált lány, akit az apja abuzált. Nem szexuálisan, de majdhogynem. Egy traumatizált ember játéka nem könnyű dolog. Lement a játék, amelyben a lány nem tudta megvédeni magát. De végül az egész csoport segítségével sikerült kifejeznie az indulatát. Ebben mindenki benne volt, erősítették őt, mögötte álltak. És akkor azt hiszem, nem vizsgáltam meg, hogy mit érzek vele kapcsolatban. Egyszerűen csak a sikerélményre figyeltem, fürödtem abban, hogy a játék jó volt.

Aztán egy hónap múlva, amikor visszajelzett a játékáról, azt mondta, hogy ő iszonyúan szégyelli magát, nagyon egyedül maradt. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehetséges ez, hisz az egész csoport ott volt vele, támogatta őt. Nagyon magányos, nagyon szégyelli magát és úgy érzi, teljesen egyedül maradt. Ezen elgondolkodtam, elkezdtem intenzíven figyelni magam, hogy mit vált ki belőlem az állapota, még ott, a visszajelzése alatt.


H.Cs.: És mit váltott ki?


F.B.: Hát először is egy nárcisztikus sérelmet, hogy b*ssza meg...


H.Cs.: … milyen jó játékot vezettem, és most tessék.


F.B.: Milyen jó játékot vezettem, és tessék, most leégtem. Aztán bűntudatom lett és szorongtam. És aztán egyszer csak, amikor azt mondta, hogy nagyon egyedül van, mélyen együtt tudtam vele érezni. Megérintett a magánya, elfújta a nárcisztikus sérelmem. Annyit kérdeztem tőle, hogy ugye jó lett volna, hogyha a játék végén ott van például az anyád, vagy egy fix pont, akihez odamehetsz, és aki meg tud védeni. Azt mondta, hogy igen, az jó lett volna. Ezután eltelt még egy hónap, és az alatt a hónap alatt nagyon sokat foglalkoztam magamban vele. Reggel a kávézásnál például majdnem mindig eszembe jutott. Vizsgálgattam, hogy bennem mi történik. És túl a sérelmen, bűntudaton és sajnálaton neve, története, személyisége lett.


H.Cs.: Csak magadban foglalkoztál vele?


F.B.: Magamban. Azt éreztem, hogy ez a lány nagyon közel került hozzám. Igazi apai érzések lettek bennem. Egy hónap múlva, amikor mentünk a következő alkalomra, útközben azt mondtam Ritának, hogy figyeld meg, hogy ez a csaj jól van. És a bejelentkező körben a lány valóban azt mondta, hogy eddig mindig bujkált, de elhatározta, hogy nem bujkál tovább. Miközben beszélt, remegett az egész testében és sírt. Azt mondta, hogy nem baj, most sírni fog, remegni fog, de akkor is elege van az eddigiekből, a hallgatásból. Szeretné végre elmondani, ami benne van. És akkor sok személyes dolgot hozott be magáról. Elmondta, hogy már az előző csoportülés is, ahol megosztotta, hogy ő egyedül van, egy megnyílás volt a részéről, eddig ilyen személyeset igazából soha nem mondott. Azóta rengeteg változás történt vele. A férjével korábban még nem szeretkezett úgy, hogy ne abúzusnak élte volna meg az együttlétet, és most először élvezte a szexet. Erre egy vagy két hónapra rá teherbe is esett. Na, hát ez egy nagy élmény volt, arról, hogy egy nem sikerült játék után mégiscsak be tud indulni valami. Legalább annyi, hogy a protagonista képessé válik elmondani, hogy egyedül van. És mivel erre megfelelőképp tudtam reagálni, a kapcsolatunk létrejött. Pusztán ennek a kapcsolatnak a létrejötte elég volt ahhoz, hogy ő egy más mintába kerüljön. Később meg is kérdeztem tőle, hogy mi hozta meg számára a fordulatot. Megerősített, hogy az, amikor megkérdeztem, hogy jó lett volna-e, hogyha anyád ott van a játék végén.


H.Cs.: Micsoda tétje van egyetlen mondatnak is.


F.B.: Igen. Örök tanulságként maradt meg bennem ez a történet, hogy nem csak játék közben, hanem a visszajelzésnél is nagyon észnél kell lenni. Többször láttam olyasmit, hogy valaki, mármint vezető addig préseli a visszajelzőt, amíg az valami pozitívumot nem mond. Pont a nárcizmusa miatt. Én itt megértettem, hogy ezt nem szabad. Amit a protagonista mond, azt kell komolyan venni, nem azért csinálja, hogy bosszantson, hogy bántson, hanem mert az ő belső világából pont ez jön, és ezt a világot előbb meg kell érteni ahhoz, hogy ne bántson tovább. Van még persze sok történetem, de elsőre most ez jutott az eszembe.


H.Cs.: Köszönöm. Nagyon szép történet. Biztosan többször hallottad már, hogy jubileumi kongresszusunk az Életszövet nevet kapta. Többek között azért, mert úgy tekintünk az Egyesületre, mint sok-sok találkozásból, szakmai együttműködésből és kapcsolatból álló szövetre. Ha te is így tekintesz rá, akkor milyennek látod ezt a szövetet, és a saját helyed benne?


F.B.: Én egy szálnak érzékelem magam az egészben. Bár alelnök vagyok, de most, hogy már lement rólam az elnöki felelősség, a libidóm is áttevődött. Kökény Vera is hasonlót élt át, és valahogy Vikár Andrásról is ezt gondolom. Hiába vagyok alelnök, most már látom, hogy az Egyesület halad, nem az enyém a felelősség. Olyan számomra, mint az időjárás, a maga törvényei szerint működik. Semmi kedvem különösebben beleszólni, vagy befolyásolni. Végzem a munkám, én is egy szál vagyok a szövet szövedékében. Ez volt a kérdés?


H.Cs.: Igen, az egyik fele. És milyennek látod a szövet egészét?


F.B.: Számomra már foszladozik. A régi erős kapcsolatok lazulóban vannak, az öregek egyre inkább kivonulnak és végzik a saját munkájukat, a fiatalokat nagyon becsülöm, szeretem a lendületüket és az elszántságukat. De nem vagyok benne igazából. Viszont nagyon érdekel a jövője az egyesületnek, hogy hogyan fog alakulni.


H.Cs.: Vannak fantáziáid ezzel kapcsolatban?


F.B.: Nekem az a gyanúm, hogy ez az egyesület x idő múlva, nem tudom, hogy ez tíz éven belül, vagy mikor lesz, de előbb-utóbb szakadni fog. Ez a fantáziám. Azon jár az eszem, hogy el lehet-e valahogy kerülni a szakadást.


H.Cs.: Mi mentén feltételezel szakadást?


F.B.: A pszichoterapeuták és a pszichodráma vezetők között. Az egyesületben már erős túlsúlyban vannak, és egyre inkább abban lesznek a nem pszicho szakemberek. Mi pszichoterapeuták pedig egy idő után csak tehertétel leszünk a tagságnak. Most az alapszabályba még beleraktam, mert az én kezdeményezésem volt, hogy az elnökségben kötelezően legyen egy kiképző pszichodráma pszichoterapeuta. Hogy vagy az elnök, vagy az alelnök, vagy a titkár az legyen. De eljöhet egy olyan tisztújító választás, amikor nem lesz ilyen jelöltünk, vagy nem olyat akar a tagság, és akkor mi lesz? Ki képviseli a módszert a pszichoterápiás tanácsban meg az egyetemek felé? Hiszen ez elsősorban nekünk, pszichoterapeutáknak fontos. Tehát egy idő után kolonc, tehertétel leszünk. Nincs a nem pszicho pszichodramatistáknak belőlünk különösebb haszna. Valahogy én így gondolom.


H.Cs.: Köszönöm az őszinteséged. És hogyha már a szövetnél és a szálaknál tartunk, mesélnél egy olyan szakmai, emberi találkozásodról a pszichodráma világában, amely számodra fontossá, meghatározóvá vált?


F.B.: A két első vezetőtársam említeném. Teszáry Judithot és Erdélyi Ildikót, számomra mind a ketten nagyon magas polcon voltak. Mégis azt tapasztaltam, hogy egyenrangú félként tudok velük együtt lenni, miközben tapasztalatban, képzettségben magasan magam fölé helyeztem őket. Végül ebből egy olyan szakmai és baráti kapcsolat lett, ami noha most már lazulóban van, de nagyon sokat jelentett, jelent nekem. Szerettem Ildikóval beszélgetni, mindig volt valami apropója, hogy összeültünk, akár vacsorázni vagy csak úgy, amikor fölmentem hozzá tervezni, elemezni.


H.Cs.: Én is nagyon tisztelem Ildikót és Judithot emiatt, hogy noha fontos személyek a dráma világában, a személyes kapcsolódásban mégsem élnek ezzel soha vissza. Tudásban sehol nem voltam hozzájuk képest, de ez semmit nem számított, az emberi egyenlőség teremtette meg a kapcsolatunk közegét. Én is Ildikótól tanultam meg, hogyan lehet, sőt, hogyan kell emberileg egyenrangúnak maradni, akkor is, ha szakmailag még jócskán van tanulnivalóm. Elnézést, hogy megosztottam ezt most, de hát ez a mi közös szövetszálunk.


F.B.: Igen.


H.Cs.: Az utolsó kérdés következik. Ilyen hosszú dramatikus pályafutással, amivel te ülsz most itt, mit üzensz az aktív, akár kezdő, akár tapasztaltabb dramatistáknak?


F.B.: Hogy soha ne erőszakolják meg a protagonistát semmilyen téren. Figyeljenek a kapcsolatra és ne szégyelljék. Az a fantáziám, hogy sokan szégyellik a kapcsolati érzéseiket, fantáziáikat, ezt tapasztalom a szupervíziók és a csoportos szupervíziók során. Pedig az is nagyon fontos és érdekes, amiről nem szívesen számolnak be, mert nem illik vagy már túl soknak gondolják. Például, hogy keletkeznek-e szexuális fantáziáik, és ha igen, akkor azok milyenek? Fontosnak tartom, hogy a legintimebb érzéseikre is figyeljenek oda, mert azokból még egy csomó minden jön, föltevéseket, irányokat tudnak megfogalmazni belőlük, és ezzel dolgozniuk kell. A végeredmény pedig egy olyan kapcsolat legyen, amelyben mind a két félnek nagy szabadsága van, anélkül, hogy vigyázniuk kellene, nehogy a másik tyúkszemére lépjenek, mert a másiknak már nincs tyúkszeme. És hogyha ez a szabadság kialakul, akkor azt mondhatjuk, hogy a terápiának vége. Jó volna, ha ez lenne a fejünkben, a kölcsönös kapcsolati szabadság.

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.