A szabadság kék lova, mely áttörte az elszigeteltség falait

Marco Cavallo lehetne egy középkori itáliai lovagregény hőse is akár, de igazából egy kedves igavonó állatból lett a szabadság hírnöke egy olaszországi elmegyógyintézetben. A ló, egész pontosan a róla készül kék papírmasé szobor, szimbólumává vált az olaszországi pszichiátriai reformnak, melynek vezéralakja Franco Basaglia pszichiáter volt.

1973 tavaszán egy hatalmas, kék, kerekeken guruló lószobrot toltak ki a trieszti San Giovanni elmegyógyintézet falai közül, és ezzel, az intézet betegei és orvosai, a betegek családtagjai, önkéntesek és olasz művészek által közösen elkészített alkotással járták körbe a várost.


Marco Cavallót, az intézmény tehervonó lovát, miután már feladatait nem tudta kellőképpen ellátni, a városi vágóhídra akarták szállítani. A páciensek azonban összefogtak az öreg igavonó megmentésére, és miközben Marco Cavallo továbbra is boldogan legelészhetett és nyeríthetett, a páciensek megerősödhettek életszeretetükben és cselekvési képességükben. A kék ló azóta egy hatalmas változás jelképévé vált a modern pszichiátria történetében.


E változás elindítója Franco Basaglia, olasz pszichiáter volt. 1961-ben nevezték ki a Jugoszláv határhoz közeli Gorizia városban a manicomio élére –magyarul talán a bolondokháza kifejezés áll a legközelebb ez elnevezéshez.


A legenda szerint Basaglia első munkanapjának a végén a főnövér letette elé azoknak a listáját, akiket éjszakára le kellett kötözni, és kérte, hogy írja alá. A főorvos azonban csak ennyit mondott: „Nem írom alá”.


Basaglia Velencéből származott egy antifasiszta érzelmű polgári családból. A háború vége felé a nácik több hónapra bebörtönözték, ahol megtapasztalhatta az Erving Goffman által „totális intézmények” nevezett embertelen struktúrák minden szenvedését és nyomorát.


A háború után pszichiátriát tanult, és eközben elmélyült a kortárs egzisztencialista és fenomenológiai filozófiai és művészeti irányzatokban is. Mintegy egy évtizedes egyetemi karrier után azonban úgy döntött elfogadja a felkínált intézményvezető posztot a határmenti Gorziában.


Naplójában így ír megérkezéséről: „Azonnal visszarepültem a börtönbe és a háborúba. Borzasztó szag volt, a halál szaga.” Basaglia megvizsgálta az intézet által alkalmazott eljárásokat, és felesége, Franca Ongaro segítségével és támogatásával, nemet mondott minderre.


Felesége fordította le számára Erving Goffman korszakalkotó munkáját, melyben a pszichiátriai intézményeket vizsgálva a szerző arra a következtetésre jut, hogy az elmegyógyintézet olyan, leginkább a börtönhöz hasonló totális intézmény, mely pusztán azt a célt szolgálja, hogy elkülönítse a bentlakókat a külvilágtól.


Az ilyen intézményekbe zárt emberek institucionalizálódnak, azaz hozzászoknak és maximálisan alkalmazkodnak az intézmény rendszeréhez, a törődés hiányához, és ebben a folyamatban teljesen elvesztik életrutinjaikat és végső soron az identitásukat. Az intézmény eredetileg a gyógyítás és a rehabilitáció helye lett volna, de a gyakorlatban éppen az ellenkezője lett.


Basaglia lépésről lépésre nyitotta meg a gorziai intézmény zárt osztályait, a betegeket, akik addig nem kaptak megfelelő figyelmet, elkezdték előcsalogatni, az alacsony fizetésű, és bizonyos értelemben szintén institucionalizálódott nővérekkel elkezdtek felvilágosító munkát végezni, a helyi közösségből önkénteseket és családtagokat vontak be a kreatív és szociális terápiás üléseikre. Minden reggel nagycsoportos találkozóra gyűlt össze a kórház vezetése, az orvosok, az ápolók, a páciensek és a családtagok, és egy demokratikus közösséget alkottak. 65 után mozgalommá alakult a helyi reform, és egész Olaszországban elterjedt.


69-ben Basaglia elhagyta Goriziát, és 71-ben átvette a trieszti San Giovanni elmegyógyintézet vezetését, azzal a nyílt céllal, hogy felszámolja azt, és helyette megszervezzen egy modern ellátási formát a városban. Politikai támogatással, művészek, aktvisták és önkéntesek segítségével közösségi alkotóhellyé változtatta a zord intézményt: utcaszínház, szabadtéri vitafórum, performanszok színezték az életet. 74-re a bentlakók számát a felére csökkentették, és városszerte nyíltak meg az ellátásba bevont lakóhelyek, egészségközpontok, alkotóhelyek.


Basaglia nevéhez fűződik az 1978-as 180. törvény, melyet Basaglia-törvényként is emlegetnek. Ez a szabályozás tette lehetővé a pszichiátriai reformok kiteljesedését, a régi „bolondokháza” intézményeinek felszámolását, és a mentális és pszichiátriai betegek modern, közösségi ellátásba vonását Olaszországban. A demokratikus pszichiátria úttörő olasz modellje aztán sok más országot is elindított a reformok útján.


Mára, ha talán bizonyos intézkedései és módszerei idejét múltnak is tűnhetnek, Basaglia eredményei vitathatatlanok, ha a betegek emberséges ellátásáról, jogaik érvényesítéséről és a totális intézmények felszámolásáról beszélünk.


(A cikk Mike Jay: „I’m not signing” című írását használta fel, mely a London Book Reviewban jelent meg: https://www.lrb.co.uk/v38/n17/mike-jay/im-not-signing )

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.