• staff

Adam Blatner: Moreno fixa ideája

Frissítve: 2019. jún 19.

Úgy vélem, hogy fontos, hogy értelmezzük Moreno írásait, mivel gyakran nem igazán világos, mit is akar mondani. Nekem az egyik legtöbb fejtörést az 1923-as Rögtönzések színháza 1947-es átdolgozott fordítása elején található rész okoz. A 3. oldalon egy ”fixa ideától (idee fixe) való szenvedését” írja le. A francia kifejezés, amelyet használ, enyhe rögeszmére utal, de nem annyira a patológiai értelemben, mint inkább egyfajta vezér-vízióként:



… „A fixa idea produktivitásom állandó forrásává vált; kinyilatkoztatta, hogy létezik egyfajta ősi természet, mely halhatatlan, és mely újult erővel tér vissza minden generációban, egy első univerzum, melyben benne rejlik minden kezdet, és melyben minden történés szent és sérthetetlen. Tetszett ez az elvarázsolt birodalom és nem terveztem, hogy valaha is elhagyom.”


Moreno ezután elmondja, hogy miként mesélt a bécsi parkokban, és hozzáteszi: „Nem is annyira az számított, amit meséltem, hanem a mese maga, a tett, a misztikus hangulat, a paradoxon, az, hogy az irreális reálissá vált…" (Tisztában vagyok vele, hogy kissé erősen szelektálok itt, mivel, ha a teljes néhány oldalas részt venném, az az elképzelések, elkalandozások, körülményeskedések útvesztőjébe vezetne. Az értelmezés megkövetel egyfajta fókuszáltságot.)


A 4. oldal tetején található az általam legjellemzőbbnek tartott és talán a legnagyobb jelentéssel bíró bekezdés Moreno összes írása közül:


“Amikor egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy elhagyjam a gyermekek birodalmát ésa kilépjek a világba, azt azzal a határozott döntésssel tettem, hogy a fixa ideámat meg kell őriznem vezérelvként. Ezért aztán bármikor, amikor az élet egy új dimenziójába léptem, azok az alakzatok, amelyeket saját szememmel láttam abban az érintetlen világban, előttem álltak. Mindig modellként szolgáltak, amikor vízionálni próbáltam a dolgok egy új rendjét, vagy meg akartam alkotni egy új formát. Különösen biztos voltam ezekben a vízióimban. Úgy tűnt, meg vagyok áldva az életnek egy tapasztalások előtti tudományával, és a kísérletek megerősítették ezek hitelességé. Ha beléptem egy családba, iskolába, templomba, képviselőházba vagy más közintézménybe, minden alkalommal lázongtam ellenük, mert tudtam, hogy torzzá váltak, és volt egy új modellem, mellyel kész voltam helyettesíteni a régit."


Moreno innen a továbbiakban arról beszél, miként vált a színház elképzeléseinek közvetítő anyagává, előhívó laboratóriumává. Mindazonáltal, ennél több magyarázatot nem találtam írásaiban arra vonatkozóan, hogy mit takar a fixa idea!


Ugyanakkor azt hiszem, hogy amikor Moreno a 34-35. oldalon az ősi természetről vagy az első univerzumról, azaz a létezésnek egy olyan birodalmáról beszél, amelyet ő metapraxisnak hív, tulajdonképpen a tökéletes formák világának platóni megfelelőjéről van szó. Minderről 1988-ban írtam, ahol ezt az elképzelést összekapcsoltam a Jungi archetípus-elmélettel és a zsidó miszticizmus tanával, a Kabbalával. (Bár az eredeti cikkben még nem találtam bizonyítékot arra, hogy Moreno ismerte a Kabbalát, később Moreno életrajzában felfedeztem, hogy ténylegesen tanulmányozta ezt a megközelítést.)


Azt hiszem, Moreno itt arról beszél, amit én forrásnak nevezek, azaz a világnak olyan szemléletéről, amelyben a gyermekiség (és nem a gyermetegség) legjava integrálódik az érettség legjavával. Ezek közé a gyermeki tulajdonságok közé tartozik a nyitottság, a melegség, az önkifejezés, az önfeltárás, a vonzalom, az elhúzódás a kellemetlennek tűnő dolgoktól, a képzelőerő, az ártatlanság, a művészet, a játékosság, a túlcsorduló érzelmek, a fizikai bevonódás, az izgalom, a dramatizálás, az eljátszás, a vitalitás és mindenek felett – ami talán mindet magába foglalja – a spontaneitás és a kreativitás.


Moreno zsenialitása – és én határozottan kiállok amellett, hogy zseni volt – abban rejlett, hogy képes volt vizionálni, és aztán intellektuálisan reagálni erre a vízióra, de nem úgy, hogy közben visszavonult volna az élettől egy regresszív, önkényeztető fantáziába, hanem sokkal inkább úgy, hogy a vízióját vetítette ki a való életre. Ránevelte magát, hogy különleges módszereket fejlesszen ki ezen dinamikák előhívására. Onnan kezdődően, hogy felismerte a színházban rejlő kísérletező eszközt, rájött, hogy a színházi eszközöket adaptálhatja más közintézményekre, spontaneitás-tréningekre, oktatásra, alkalmazott szociológiára és pszichoterápiára. És mégis, ezektől a gyakorlati törekvéseitől megkülönböztetném Moreno fixa ideáját, amellyel arra késztet minket, hogy felnőtt életünkkel részesüljünk az olyan régi, pogány isteni működésekben, mint amilyen Dionüszoszé és a múzsáké.


Moreno zsenialitásának egy másik aspektusa az volt, hogy érzékelte e keresés többdimenziós természetét. Ez nem csak az individualista művész szükséglete volt. (Ez az inspiráció Morenót a modern kor individualistái közé sorolta volna.) Ezen felül látta azt is, hogy nem csak a szociális mátrixnak van kreativitásra és gyógyulásra szüksége, hanem még a kozmikusnak is. A kozmikus Moreno fejezése, melyet én a teljes fizikai univerzumként és a jelentéssel bíró univerzumként értelmezek, beleértve ebbe az összes pszichológiai tapasztalást, és a transzcendens spirituális világok komplex összekapcsolódását és jelentéseit – mindazt, amit a misztikusok Isten birodalmaként azonosítottak. Ezek a társadalmi és kvázi-teológiai irányok egy valóban holisztikus perspektívát kínálnak, amelyet a mi posztmodern korunk az egyetlen olyan világszemléletként kezd felismerni, mint amelyik igazán rendelkezik az intellektuális felelősséggel.


Így miközben a pszichodráma talán a legnyilvánvalóbb és leginkább elismert módszer, mely Moreno víziójából nőtt ki, mindenképpen ide kell sorolnunk a szociometriát, a rögtönzések színházát, szerepelméletét, interperszonális kapcsolatok pszichológiáját, a kreativitás filozófiai helyét, és még a spirituális következtetéseit is. Ezen felül ide tartozik még számos konkrét fogalom, úgy mint a bemelegedés (warming up), a tele, vagy a különböző típusú katarzisok.

A pszichodrámából számos oldalhajtás és kapcsolódás fejlődött ki: a szerepjátszás üzleti és szakmai tréningeken, a spontaneitás tréningek a közösségi életben, a forgatókönyv nélküli színházak más formái, a kreatív drámázás mint kikapcsolódási forma, a problémamegoldó és közösségi szociodráma programok, stb. A lényeg itt az, hogy a forrásnak sok alkalmazása van, ahogy a fatörzsnek is sok ága.


Mégis a gyökere mindezeknek a megvalósulásoknak a fixa idea, a metapraxis forrása, a forrás, amely, bár természetesen nem a világmindenség teljes bölcsessége, mindazonáltal egy olyan dimenzióra utal, amelyet úgy kell felismernünk, mint ami az egésszel áll kölcsönös kapcsolatban, és amelyet általában félreértettek vagy negligáltak.


Ezt a víziót intiutíven kell keresni, és közvetlen módon elképzelni. Nem könnyű (és talán nem is lehetséges) teljesen kifejezni a részek kölcsönös kapcsolódásának ezt a keveredését azzal, amit Jung numinozitásnak nevezett.


A numinozitás az eleven jelentősségteliség minősége, valami, ami mint mélyen fontos dolog, emocionálisan megragad. Halálosan beleszeretni valakibe részesülést jelent a numinozitásból. Meghallani egy hívást, találkozni egy olyan történettel, mítosszal, képpel, jelenettel, ami mélyen inspirál, megtalálni a hivatásunkat, megtalálni a gyönyörűséget, melyet Campbell szerint követnünk kell – mind olyan kategóriája a tapasztalásnak, melyre a lélek rezonál. Alkalmanként álmok és képek is lehetnek ilyen numinozitások. Ezek a tapasztalások adják az élet ízét.


Tehát annak oka, hogy Moreno ideája ennyire fix volt, az volt, hogy numinózus volt: rezonált a lelkében mozgó archetipikus jelenések együttállásával. Gondolhatunk úgy erre, mint az egyént irányító vízió forrására, a daimónra, az elhivatottságra vagy inspirációra. Isten vagy az istenek adományai ezek? Vagy előző életek maradványai? A kortárs hermeneutika egyik ismertebb formája a pszichobiográfia, amely ezt a fajta komplex pszichodinamikát vizsgálja és próbálja értelmezni – és lehet, hogy ez Moreno legkorábban közölt traumájának történetével kezdődik.


Moreno életút döntése


Érdekes lehetőségekhez vezethet minket, ha adleri perspektivát viszünk Moreno Istent játszó történetébe. Először is, mind Marineau életrajza, mind a sajátja szerint Moreno egy igazán elkényeztetett és idealizált gyerek volt – adva volt tehát minden egy nárcisztikus személyiség kifejlődéséhez. Nem csoda, hogy játszótársai közül ő választotta az Isten szerepet, míg a többiekre az angyalok szerepét osztotta. Azon a bizonyos reggelen egy székekből és asztalokból álló tornyot építettek, és a játék hevében kicsi Jack felmászott a torony tetejére, és egy imbolygó széken ülve azt kiáltotta a többieknek: „Gyerünk, ti is tudtok repülni!” És kicsi Jack a pillanat hatása alatt megfeledkezett a valóság-elvről, és repült. De a nem-varázs-világban, ahol továbbra is a gravitáció uralkodott, a gyermek lebucskázott karját törve.


Ez most persze egy spekulatív értelmezés lesz: szembesülve a valóság-elv traumatikus megerősödésével az élvezet-elvvel szemben, vajon feladta-e hősünk? Jake aztán nem! Egy ellen-akarat is kifejlődött benne. (Beszúrnék itt egy kis elméletet Freudtól és Ranktől.) Úgy képzelem, hogy ennek a gyereknek a válasza valami ilyesféle lehetett: Tudok én is repülni! Repülni fogok! Meg fogom találni a módját, hogy az álmaimat, fantáziámat, játékomat… valóra váltsam!


Továbbmenve az értelmezésben, úgy gondolom, hogy ez a gyermek sosem adta fel a játékát. Ahelyett, hogy legátolódott volna, ellen-fóbiás mechanizmusokat használt, hogy még nagyobb intenzitással játsszon. Később tinédzserként továbbra is a gyerekekkel játszott mesélőként (egy látszat-érettség palástja alatt) – mégis gyerekszerepben, aki még mindig élvezi, hogy eljátszhat történeteket. És a színház világának felfedezésekor, úgy hiszem, ösztönösen felismerte, hogy a gyermekkori játék a dráma eszközeivel szublimálható.


És persze szomorúan arra is rá kellett éreznie, hogy a szokványos színház mennyire elfordult a spontaneitástól, az azonnaliságtól és a személyes önkifejezési funkcióktól, amelyeket a gyermekkori imaginatív játékok lehetővé tettek. Ezt a színház egyfajta leértékelődésének érzékelte, amit később a rögtönzések színházának megalkotásával igyekezett gyógyítani.


Így – adleri értelemben – egy gyermek korai, de életre szóló döntést hoz arról, hogy ki is ő, hogy miről szól a világ, és létrehoz egy életsílust, vagy ahogy kicsit később Eric Berne fogalmazott volna: egy szkriptet, amely kifejezi a burkolt előfeltételezéseit arról, hogy miként lehet a legjobban megélni az életet. Morenónak a leghőbb vágya volt, hogy megerősítse az élvezet-elv megőrzésének lehetőségét abban a formában, ahogy az a gyermekkori fantázia-játék része volt. Tagadta vereségének szégyenét gyerekes Isten-játszásában, és ellentámadásba kezdett: Nem vagyok tehetetlen, sebezhető, kicsi. Teremtő vagyok. Ki tudok találni dolgokat. Úgy csinálhatok, mintha repülnék és találok majd gyerekeket, akik játszanak velem. És, ha ez nem is olyan, jó, mint igazából, fizikailag repülni, akkor majdnem olyan, és sokkal jobb annál, mintha úgy tennék, hogy nem tudok repülni.


Úgy hiszem ez volt a fixa ideája forrása, és mivel kicsi Jack okos gyerek volt, képes volt arra, ahogy cseperedett, hogy kreatívan beépítsen újabb részeket Bergson és Peirce filozófiájából (akik a kreativitásról és a spontaneitásról írtak), így adva felnőtt intellektuális formát vágyainak; Bécs társasági miliője pedig teret adott a kísérletezésre, ahol játszótársakat is kapott, akik támogatták egyre érettebbé váló vízióját későbbi életében. Képes volt költőien kifejezni vízióját, és ami még ennél is fontosabb (különösen számunkra), képes volt módszereket kifejleszteni ennek megvalósítására.


Most, térjünk vissza a Jungi archetípusok koncepciójához. Egy archetípus az ösztön imaginatív aspektusát fejezi ki, és az ösztön az emberi természet szocio-biológiai és neurofiziológiai infrastruktúrájára utal. Ebben az esetben az emberi játékra úgy tekintünk, mint az állati játék kiterjesztésére, de egy kifinomultabb formában – az emberi szimbolikus képzelőerő képességnek köszönhetően. Ezt tovább erősítik az izgalomból eredő, mélyről jövő bio-pszichodinamikus hatások. Ez összefüggésben van az agyunk azon természetes, saját képességével, hogy nem csak meditatív állapotban, hanem aktív módon is le tud válni a hétköznapi ego-működésről. Ezek a dinamikák eksztatikus rituáléhoz, drámához, katarzishoz és sok hasonlóhoz vezettek, amelyek, mint sok más spirituális igazság, könnyen kulturális konzervekké váltak – és így veszítették el alapvető vitalitásukat vagy frissességüket és bölcsességük mélységét.


Moreno fixa ideája, metapraxis-birodalmának vizója, rejtély. Rejtély abban az értelemben, ahogy azt Houston Smith, az összehasonlító vallástudomány professzora határozza meg: egyike azon jelenségeknek, amelyekről egyre többet tudunk, egyre többet fedezünk fel, mégis annál több tanulnivaló marad – szinte végtelenül. Így aztán, nem is szándékozom megkísérelni, hogy teljesen felöleljem vagy megfogalmazzam ezt a forrást, úgy ahogy az álmodás dimenzióját sem merném „megmagyarázni”. Meghagyom aszimptotikus korlátnak. Ez akifejezés azokat a jelenségeket írja le, amelyeket sohasem lehet teljesen felfogni, és minél közelebb kerülünk a célhoz, mindez annál nehezebbé válik – mint a fénysebesség vagy a tökéletesség ideáljának elérése.


Mégis, ha valaki inspirációjának forrásaként tekint erre a vízióra, akkor ez szemlélődésének tárgyává válhat. Ez lett az én inspirációmnak a forrása is, annak, ahogy a pszichodrámáról gondolkodom, írok, és tanítok. Úgy tetszik, soha nem száradok vagy égek ki, mert ez a forrás nem az én egomban lakozik. Ez a forrás kint van és feltölt, ha elmerülök benne elmélkedni. És úgy gondolom, ez mások inspirációjának és kreativitásának is forrása lehet.

Összefoglalva, úgy gondolom, Moreno fixa ideája – egy elvarázsolt világról szóló vízió, ahol az ősi természet tér vissza minden generációban – talán úgy érthető meg a leginkább, mint a gyermeki multipotencialitás világa. Úgy hiszem, ez az elmélet egyesítő vízióként is szolgálhat a pszichodramatistáknak, hogy segítse Moreno rendszerének látszólag eléggé különböző szándékait és részeit integrálni.


Ezen felül, úgy gondolom, Moreno valami nagyon fontossal volt tisztában: víziója egy fajta archetipikus világ volt, amely egyesítette az Apollói és Dionüszoszit, az egocentrikust, a személyes képanyag lélek-erősítő erejét a módszertan társadalmi, rendezett, fókuszáló erejével. Azt, hogy ezeket a témákat a dráma eszközeivel és a szociometria konkretizáló akció-technikájával szintetizálni lehet még mindig nem ismerik el a nagy világban. Ezeknek az elképzeléseknek óriási szerepük van abban, ahogy az emberek az ismert világgal dűlőre jutnak – nem csak a társadalomtudományok, de a művészeteknek és igazából minden emberi felfedezés szempontjából. Gyakorlati következményekkel járnak, és megérdemlik, hogy újragondoljuk mindezeket a spontaneitás szellemében, és megújuljunk mind elméletünkben, mind gyakorlatunkban.

Adam Blatner

Adam Blatner az American Psychiatric Association tagja, pszichodráma-vezető és pszichológia elmélettel foglalkozó szakember. Az Acting In című könyv szerzője, melyet először 1973-ban publikáltak, és mely sok országban a pszichodráma-tanítás alapvető tankönyve lett. Emelett számos könyvet, cikket és tankönyv-fejezetet írt, feleségével, Allee Blatnerrel pedig közösen publikálták a The Art of Play című könyvet. Adam Blatner azon kevesek egyike, aki gyakorlati munkája mellett sokat fáradozott a pszichodráma-elmélet elmélyítésén és Jacob Levy Moreno munkásságának megértésén.


Irodalom:

Blatner, A., & Blatner, A. (1988). The metaphysics of creativity as reflected in Moreno's metapraxie and the mystical tradition. Journal of Group Psychotherapy, Psychodrama, and Sociometry, 40(4), 155-163.

Moreno, J.L. (1947). The theatre of spontaneity. Beacon, NY: Beacon House.

Moreno, J. L. (Spring, 1989). The autobiography of J. L. Moreno, M.D. (Part 1, abridged; edited by J. D. Moreno.) Journal of Group Psychotherapy, Psychodrama & Sociometry, 42(1), 3-52.


(A cikk először a következő folyóiratban jelent meg: Journal of Group Psychotherapy, Psychodrama & Sociometry, 48(4), 155-158, Winter, 1996). A cikk eredeti formájában itt található. A magyar fordítás Pajor Viktória munkája.)

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.