Az adott elfogadása egyszerre keret és lehetőség -interjú Csúsz Klárával, az MPE volt elnökével

Frissítve: 2019. nov 14.

„A kreativitás nem az jelenti, hogy kimegyünk egy marha nagy mezőre és ott elkezdünk valami gyönyörűt építeni. A kreativitás lényege éppen hogy nem ez, hanem az adottságok ismerete és tudomásul vétele. Ha az épület ilyen, akkor nekünk ezzel a ferde fallal, ennyi ablakkal és ilyen fényviszonyokkal kell kezdenünk valamit. Miután ezt beláttuk és elfogadtuk, tudunk csak kreatívak lenni.” Az adott elfogadása egyszerre keret és lehetőség, ezen belül lehet csak kibontakoztatni a kreativitást.– idézi és mondja Csúsz Klára, kiképző pszichodráma-pszichoterapeuta, szupervizor, aki 2007-2010 között a Magyar Pszichodráma Egyesület elnöke, majd vezetőségi tagja volt. Az Életszövet30 szervező stábja nevében Hunya Csilla készített vele interjút.


Hunya Csilla: Mikor találkoztál először a pszichodrámával, és hogy döntötted el, hogy pszichodramatista leszel?


Csúsz Klára: Hát az nagyon régen történt. Két ízben is részt vettem pszichodráma-csoportban. Az egyik még az egyetem vége felé volt, nagyon fiatalon, a másik pedig kezdő diplomás koromban, amikor még a Lipóton, a Pszichológiai Laboratóriumban dolgoztam. Mindkét csoportban sok fontos benyomás ért, már igazából ekkor éreztem, hogy nekem ez a módszer bejön. Tudod, amikor az ember kijön 23 évesen az egyetemről, még nem feltétlenül látja, mit fog csinálni. Mégis, a pszichodrámával kapcsolatban már ekkor azt gondolatam, hogy része lesz a jövőmnek. A lehető legjobban meg akartam tanulni. Ekkoriban történt, hogy felhívott telefonon Tomcsányi Teodóra, aki akkor szintén a Lipóton dolgozott emlékeim szerint. Tudta rólam, hogy pszichodráma-csoportba járok és érdekel a módszer, ezért elmondta, hogy elhívtak Ausztriából, a Moreno Intézettől egy kiképzőt, akitől meg lehet tanulni, és mint lehetséges érdeklődő én is eszükbe jutottam. Természetesen azonnal lecsaptam a kínálkozó lehetőségre, a sors ajándéknak tartottam. Akkoriban ráadásul a nemzetközi képzések sem voltak olyan könnyen hozzáférhetők, mint napjainkban. Így esett, hogy bekerültem ebbe a csoportba, ahol 26 évesen én voltam az egyik legfiatalabb tag. Mindössze három éve dolgoztam pszichológusként, de az akkori szakmai lehetőségek közül az egyik legjobb helyen. Így kezdődött el ez a fejezete az életemnek. Minden túlzás nélkül mondom, katartikus élmény volt számomra az a csoport. Túl azon, hogy a módszer eleve nagyon vonzott, külön megérintett, hogy micsoda protokollja, struktúrája van, hogy pontosan tudjuk, mit miért csinálunk, nem csak úgy ösztönből cselekszünk. Egyszerűen lenyűgözött. Emellett nagyon újszerűnek tűnt számomra. Az erős protokoll egyáltalán nem zárta ki a spontaneitást és a kreativitást, ugyanakkor nagy biztonságot nyújtott a résztvevőknek és a vezetőknek egyaránt. Ez a csoport sokkal nagyobb mélységekbe ment, mint amit én korábban tapasztaltam.


H.Cs.: Mi volt az, ami téged először, még egyetemista és friss diplomás korodban megérintett a pszichodrámából? Ami miatt kialakult benned az a meggyőződés, hogy dolgod van vele?


Cs. K.: Az egyik maga a csoportozás, a csoportban folyó munka volt.


H.Cs.: Úgy érted, a csoport közege? A csoportban való lét?


Cs.K.: Igen. Biztos van ennek valamilyen személyes vonatkozása is. Engem ugyanis eléggé óvtak odahaza. Féltettek és visszatartottak, emiatt erős motivációm volt együtt lenni másokkal és szocializálódni, kipróbálni magamat, érezni az erőmet kitett helyzetben is. Szóval eleve adott volt az effajta érdeklődésem, ami először az akkor nagyon népszerű non-direktív vezetésű verbális csoportok felé vitt. Bevallom őszintén, gyorsan rájöttem, hogy nekem könnyen megy csoporttérben átlátni a folyamatokat. Azt valahogy mindig megérzi az ember, hogy mihez van készsége. Azt is megtudtam magamról, hogy van elég erőm ahhoz, hogy ne szólaljak meg egy vagy két órán keresztül, hogy kivárjam a folyamatokat. Sok minden átlátható volt számomra, azt is éreztem, hogy nekem ez menne, ugyanakkor magában a módszerben mégsem éreztem magam komfortosan, vagy csak ritkán. Nem akarom azt mondani, hogy minden szempontból rossz volt, mert sokat tanultam belőle. De nem az én utam volt, valami hiányzott. Az érdekelt, hogy mitől, hogyan tudunk változni a csoportban. Talán azért is, mert természetemnél fogva élénk vagyok, valami dinamizmus hiányzott.


H.Cs.: Igen, abból, amit most elmeséltél magadról, nagyon értem.


Cs.K.: Az a játékosság, amit a dráma hozott, lenyűgözött. Megéltem, hogy nagyon komoly dolgot csinálunk, mégis élvezhető módon, sőt még fizikai aktivitással is kísérve. Rólam tudni kell, hogy már az iskolában is, ha kicsöngettek, fölálltam, és elindultam az ajtó felé, mert nagyon nem szerettem, ha valaki visszaél a szabadságommal. Utáltam ülni, miközben tanulni nagyon is szerettem. A pszichodrámában megfogott, hogy itt teret adnak a szabadságnak. Hogy az egyik oldalon néha nagyon szigorúan – sokkal szigorúbban, mint egy non-direktív csoportban – megmondják, mit nem mondhatsz, nem csinálhatsz, de a másik oldalon, amikor folyik a játék, akkor kinyílik a kapu és csinálhatod, ami jön. Azt hiszem, erre éreztem rá az első csoportélményeim során.


H.Cs.: De jó, szerencsés találkozás volt a tiétek.


Cs.K.: Nagyon is. Kezdetben szembe kellett néznem azzal a tanult meggyőződésemmel, hogy csak az érvényes szakmailag, amikor valaki non-direktív. Ez sokszor fontos, a másik ember szabadságának a tiszteletben tartását jelenti. De a pszichodráma-csoportban rögtön megértettem, hogy direktívnek lenni ugyanolyan felelősség, sőt. Vezetőként sokkal nagyobb kihívásokat is hozhat, mert akár meg is támadnak téged adott esetben. Azt is megértettem, hogy a direktivitás nem azt jelenti, hogy elnyomod a spontaneitást. Azt hiszem, eleinte pont ettől féltem, ez volt az egyetlen aggályom, hogyha valaki nagyon direktív, akkor könnyen elnyomhatja azokat a kezdeményeket a csoportban, amelyeket fontos lenne kidolgozni. A módszer tanulása során egyre inkább beláttam, hogy a következetesen alkalmazott protokollal és a határozott irányítással a pszichodrámában azt segítjük, hogy ezek a kezdemények előjöhessenek, hogy a spontaneitás és a kreativitás teret kapjon.


H.Cs. : Mesélnél egy számodra fontos pszichodráma élményedről?


Cs.K.: Ami velem történt?


H.Cs.: Igen, ami a tiéd. Bármelyik szerepben legyél is benne, akár vezetőként, akár protagonistaként, vagy vezetőtársként.


Cs.K.: Volt egy olyan jelenetem protagonistaként, amikor lenn feküdtem a földön, és többen (érzéseim, bennem lévő gátak stb.) nagy erőkkel nyomtak lefelé. Ehhez tudni kell, hogy akkoriban én egy 50 kilós lány voltam. Sok ember volt rajtam, arra emlékszem, hogy valahol nagyon lent voltam. Mävers Ildikó vezette, valamikor a felsőfokban lehetett. Nagyon nyomtak, sokan, férfiak, nők vegyesen. Onnan lentről hallottam, hogy a vezető mondja nekik, hogy ne engedjenek, csak nyomjanak bátran. Nyilván átfutott a fejemen, hogy úristen, innen kijönni fizikai lehetetlenség, mert ülnek rajtam legalább öten. Fizikai lehetetlenség, de akkor is kijövök. Annyiszor láttam ezt másoknál, hiszek abban, hogy én is ki fogok tudni innen jönni. És így is történt, tényleg kijöttem. Tudtam, hogy gyenge nem vagyok, na de mégiscsak nő, és nem is egy drabális nagydarab, izmos valaki. Mindezek ellenére simán összeszedtem magam. Nyilván ennek a helyzetnek megvolt az életemben a maga jelentése és pszichológiai tartalma. Ott lent velem volt az a tehetetlenség, hogy miből kell kijönnöm, és az adott erőt.


H.Cs.: És ki is jöttél abból, amiből akkoriban ki kellett jönnöd?


Cs.K.: Igen, messzemenő következményei lettek ennek a jelenetnek. A fizikai adottságaimtól független erőm megtapasztalásának. Egy másik nagy élményem, amikor egyszer a kisfiammal játszottam. Valami családi jelenetet állítottunk fel, a kisfiam akkoriban még nem beszélt, vagy csak alig, egy-két alapszót. Ott volt a játékban, és csináltam vele egy szerepcserét. Hihetetlen élmény volt, hogy a vezetőnek egyáltalán nem kellett figyelmeztetnie engem, hogy az ő szerepében ne verbalizáljak összefüggően. Egyszerűen elfogytak a szavaim, amikor belebújtam a bőrébe. Ez az élmény vezetőként is fontossá vált számomra, sokszor tapasztalom, hogy kérek egy szerepcserét, és a protagonista ott fekszik csecsemőként, majd elkezd filozofálni. Ilyenkor mindig segítek neki, hogy meg tudjon érkezni az adott szerepbe, mert határozottan emlékszem a saját játékomból, hogy igen is tökéletesen át lehet élni a korai állapotot, és mindent, ami kell. Ha igazán benne vagy ebben a szerepben, akkor nem szavak jönnek. Legfeljebb annyi, hogy „mama” talán, vagy valami hasonló. Különleges élmény átélni ezt az állapotot, nekem nagyon sokat adott. Átéltem, hogy ő, a fiam hogyan lát minket maga körül.


H.Cs.: Igen, ezek hihetetlen utazások az egyébként szinte elérhetetlenbe, a preverbálisba.


Cs.K.: Pontosan. Arról tudósítanak, hogy a protagonista ebben az életkorban hogyan élte meg a körülötte lévő személyeket és a világot.


H.Cs.: Igen, nagyon fontos tapasztalás a gyermeki és egyáltalán az emberi létről. És ha már itt tartunk, szokták azt mondani, hogy pszichodramatistának lenni életforma. Számodra mit jelent ez a mondat?


Cs.K.: Igen, számomra mindenképpen életforma. Ugyanakkor volt időszak az életemben, amikor nem drámáztam, sőt a régiek kivételével nem is fogadtam klienseket sem, mert más foglalkoztatott, más kötötte le a szakmai figyelmem és érdeklődésem. Fejlődnöm kellett más területeken is. Szervezetfejlesztést tanultam, hiszen mindig is izgattak az annál nagyobb szerveződések, csoportok, mint amivel mi a pszichológusi munkánkban találkozunk. Ekkoriban vállalatokkal és egyéb szervezetekkel dolgoztam. Nem csak tanácsadóként, hanem vezetőként is. Szerencsés voltam, jelentős átalakítások során használhattam a tudásomat. És közben magam is nagyon sokat tanultam, fejlődtem. Érdekelt, hogyan tudom a nagy létszámot, komplexitást átlátni, kezelni, hogyan tudok hasznos dolgokat véghezvinni ebben a közegben. Sosem tagadtam, hogy ez az érdeklődésem a pszichodrámából, a csoportokkal való munkából táplálkozott. Mindig is terveztem visszatérni a pszichodráma világába, de még nem láttam, hogyan. Ekkor megsegített a sors, illetve egy kollégám. Egyszer csak megkeresett Kökény Vera, aki akkoriban az Egyesület elnöke volt. Már nem emlékszem pontosan, hogy miért, de megkért, hogy járjak el ismét az egyesületi rendezvényekre és legyek ott az eseményeken is. Meglepődtem, és nagyon megörültem. Ezt a gesztust az elnöki poszt elvállalásával háláltam és köszöntem meg néhány év múlva. Szóval igen, nagyon mélyen érzem a dramatikus identitást magamban. Ezen kívül egy megközelítés, módszer vált meghatározóvá eddigi pályámon, a sématerápia, annak egyéni és csoportos alkalmazása is. Köztudott, hogy a sématerápia is használ bizonyos dramatikus elemeket, amiket bevallottan a pszichodrámából kölcsönöztek. Nyilván nem abban a mélységben dolgoznak velük és nem is tudják úgy kihasználni azokat, de nem is biztos, hogy ez a cél, hiszen ott alapvetően másról van szó.


H.Cs.: Megosztanád egy emlékezetes szakmai-emberi találkozásod történetét a pszichodráma világában?


Cs.K.: Hű, van belőle több is.


H.Cs.: Igen, gondolom.


Cs.K.: Mävers Ildikó vált számomra nagyon meghatározóvá. Előtte Bánffy Eszter tanított minket az önismeretben és az asszisztensi képzésben. Ő nagyon szigorú volt, kritikus, de kiválóan ismerte és végezte a pszichodrámát. Ildikó is szigorú volt velünk, de megerősítést és elismerést is gyakran kifejezett, Ildikó érkezése felszabadított. De nem felejtem el, hogy a pszichodráma-katarzist Eszterrel éltem át először.


H.Cs.: Meg tudnád fogalmazni, mit kaptál tőle?


Cs.K.: Mind a kettejüktől rendkívül következetes csoport- és játékvezetést. Amit már említettem, protokollt, ahol a szabályok mellé mindig került magyarázat is. Hihetetlen mélységet. Megértettem, hogy a változás, a fejlődés kulcsa a teljes érzelmi jelenlét, amihez a módszer biztonságot és pontos, jól időzített intervenciókat társít. A feldolgozási, integrációs munka fontossága és a játékhoz hasonló komolysága ugyancsak meggyőző volt. Sok más kiváló kollégától is tanultam. Teszáry Judith, hogy csak egyvalakit említsek, egy egészen új színt hozott, pedig csak két alkalommal volt módom csoportjában részt venni. Még egy találkozást kiemelnék. Egyszer megnéztem Claytont ott, a zselici magányban. Akkor halt meg az anyósom, akit eléggé szerettem, bár nagyon egyszerű asszony volt. Jeleztem a résztvevőknek és Claytonnak, hogy sajnos nekem fel kell mennem Mosonmagyaróvárra a temetésre, majd vissza. De végül nem tudtam elindulni, mert akkora ónos eső esett ott az erdőben, hogy egyszerűen esélytelenné vált autóval közlekedni. Ott maradtam, és Clayton egyszer csak odajött hozzám, megfogta a kezem, megkérdezte, hogy vagyok, mennyire keserít el az ott rekedésem. Jeleztem, hogy elkeseredtem, de nem akarom túlreagálni. Anyósomat, noha nem életem legfontosabb szereplője volt, becsültem. Kialakult közöttünk egy kölcsönös tisztelet, szeretet. Ekkor Clayton arra kért, hogy csináljak neki egy emlékművet. Egészen fantasztikus élmény volt. Csak úgy raktam föl egymás után a dolgokat, nagyon klassz emlékművet építettem belőlük. És mindeközben azt hiszem, legbelül megértettem valamit abból, ahogy a természetibb népek viselkednek, amikor gyászolnak. Ünnepeltük az embert, akitől búcsúztam. Zseniális volt, ahogyan Clayton a friss gyászomat kezelte. Azt hiszem, amikor odajött hozzám, valójában azt akarta megtudni, hogy gyászolok-e. Mivel látta, hogy gyászolok, de megközelíthető vagyok, valamint frusztrálódtam attól, hogy nem tudok elutazni, spontán reagálva rám és az érzéseimre megteremtette annak a lehetőségét, hogy az ónos eső és a távolság ellenére méltóképp el tudjak tőle búcsúzni.


H.Cs.: Nagyon szép történet, köszönöm, hogy megosztottad. Ennyi dráma- és csoportélménnyel a hátad mögött, milyen üzenetet adnál át a jelen és a jövő dramatistáinak? Mi az, ami számodra az évek, évtizedek alatt szakmailag fontossá vált?


Cs.K.: Mävers Ildikó mondott egyszer nekünk valamit, amire én nyilvánvalóan azért voltam fogékony, mert az apám sebész volt. Azt mondta, hogy a protagonista-centrikus pszichodráma játék olyan, mint egy műtét. Ugyanúgy elő kell készíteni a folyamatot, meg kell érteni, mi a kérdés, a feladat, tudni kell, hogy mit akarsz csinálni, mit akarsz vele elérni. Azután jön az operáció, vagyis elvégzed a legfontosabb részt. És utána feldolgozod, elvarrod, kezelgeted, majd útjára engeded az embert. Engem ez nagyon megragadott, a csoportjaimban szoktam is Ildikóra hivatkozva említeni ezt a hasonlatot. És még valamit kiemelnék. Az erős protokoll szerepét, ugyanis ez adja a stabilitást, az alapot, a struktúrát ahhoz, hogy a csoporttagok, a protagonista és a vezető spontaneitása, kreativitása kibontakozhasson. Ez a meggyőződés akkor is erősödött bennem, amikor a jelenlegi otthonunkat terveztük. Egy romhalmaz volt, amikor megvettük, ezért elhívtunk hozzánk egy építészt, akivel ezután hónapokig gondolkodtunk együtt. Én rögtön elkezdtem neki sorolni a hátrányokat. Hogy földszint, meg kevés az ablak, néhol ferde a fal, stb. Mire ő elmondta nekem, hogy „a kreativitás nem azt jelenti, hogy kimegyünk egy marha nagy mezőre és ott elkezdünk valami gyönyörűt építeni. Itt szúrtam vissza az eredetit. A kreativitás lényege éppen hogy nem ez, hanem az adottságok ismerete és tudomásul vétele.

Ha az épület ilyen, akkor nekünk ezzel a ferde fallal, ennyi ablakkal és ilyen fényviszonyokkal kell kezdenünk valamit. Miután ezt beláttuk és elfogadtuk, tudunk csak kreatívak lenni.” Az adott elfogadása egyszerre keret és lehetőség, ezen belül lehet csak kibontakoztatni a kreativitást.


H.Cs.: Biztosan hallottad, hogy jubileumi kongresszusunk az Életszövet nevet kapta.


Cs.K.: Igen, igen nagyon jó cím.


H.Cs.: Mi is nagyon szeretjük. Azért is választottuk, mert idén 30 éves lesz az Egyesületünk, amire úgy is tekinthetünk, mint egy sok-sok szakmai-emberi találkozásból szőtt szövetre. Te milyennek látod ezt a szövetet és a helyed benne?


Cs.K.: Hát azért olyan hiú nem vagyok, hogy azt gondolnám, az Egyesület nélkülem nem lenne ugyanaz, mint ami. Nincs bennem rivalizálás abban az értelemben, hogy ki az első, ki az igazi, ki a legjobb dramatista. Úgy érzem, hogy tisztában vagyok a helyemmel, a szerepemmel. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon érdekes élményem is még az elnökségem idejéből. Egyszer egy közgyűlés alkalmával, amikor én voltam az elnök, felálltunk a színpadra megmutatni az aktuális helyzetet. Sokan voltunk a színpadon. Én ilyenkor el szoktam engedni a konstruálást és a gondolkodást, inkább csak spontán teszem a dolgom. És ahogy ott álltam, úgy éreztem, hogy teljesen stabil vagyok. Teljesen stabil, miközben máskor annyit tudok szorongani, hogy valami hihetetlen. Megálltam középen. Ekkor az előző elnök a nézőtér felé fordulva beállt elém, és elkezdett ide-oda mozogva takarni engem. És ekkor azt vettem észre, hogy meg se moccanok, mert tudom, hogy amíg itt vagyok, addig az lesz, amit én akarok. Ott akkor teljesen stabilnak éreztem magam. Ezt az érzést kellett volna megtartanom magamban. Mert a következő ciklusban már nem vállaltam az elnökséget. Nem éreztem a támogatást a közvetlen velem dolgozók részéről, és egy idő után azt gondoltam, erre nekem nincs szükségem. Ezt nagyon sajnálom, ki is kaptam egyszer Teszáry Judithtól miatta. Azt mondta, hogy egy ciklus nem ciklus, egy ciklusban nem lehet igazán semmit sem megvalósítani, legalább még egy ciklust el kellett volna vállalnom. Igaza volt, de akkoriban egy picit sok volt már nekem, amit kaptam.


H.Cs.: Mire gondolsz pontosan? Miben érzékelted a támogatás hiányát?


Cs.K.: Nekem határozott elképzeléseim voltak azzal kapcsolatban, hogy min kell változtatni. Például a szolgáltatás, amit a tagságnak nyújtottunk, nagyon gyenge minőségű volt.


H.Cs.: Ezt most is sokan így érzékelik.


Cs.K.: Igen. Igyekeztem ezen változtatni, de a szándékom és a terveim nagy ellenállásba ütköztek. Hat hónapig tartott, mire az elnöki feladatokat átvehettem, értsd aláírási jog és hasonló dolgok. Információkat is nagyon nehezen kaptam meg. Én máshoz voltam szokva, és tudtam, hogy nem bonyolult a szolgáltatási színvonalat emelni. Sokat gondolkodtam, sokan biztattak, de végül egy utolsó lépésnél eldöntöttem, hogy nem vállalom a következő ciklusra szóló jelölést. Ezt nem bántam meg, de azt sajnálom, hogy nem volt módom egy második ciklusban végre szakmai dolgokkal is foglalkozni.


H.Cs.: Egyedül maradtál a változtatási szándékoddal.


Cs.K.: Igen. Lényegi változást akartam, professzionális működést, hogy aztán az energiánkat szakmai feladatokra fordíthassuk. Úgy éreztem, tartozom ezzel a pszichodrámának, mert megváltoztatta a szemléletemet, és mert mindenütt remekül tudom hasznosítani. Valamit szerettem volna visszaadni abból, amit kaptam.

0 megtekintés

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.