Cselekedni, tenni, csinálni – interjú Vikár Andrással, az MPE volt és tiszteletbeli elnökével

Frissítve: 2019. okt 29.


Az emberiség és az egyén fejlődése során egyaránt különválik a mágikus, a mitologikus és a racionális világ, azaz a vallás, a művészet és a tudomány. A pszichodráma színpadán ezek újra teljes összhangban tudnak egyszerre jelen lenni, így az egészlegességünkre hatnak – mondja Dr. Vikár András, kiképző pszichodráma pszichoterapeuta szupervízor, a Magyar Pszichodráma Egyesület tiszteletbeli elnöke, aki 1989-1995. között az Egyesület vezetőségi tagja, 1995-2004. között pedig az elnöke volt. Az Életszövet30 kongresszus szervező stábja nevében Hunya Csilla készített vele interjút.


Hunya Csilla: Elmesélnéd, hogyan és miért lettél pszichodramatista?


Vikár András: Sok összetevős a dolog. Egyrészt olyan családba születtem bele, ahol a pszichoterápia és mindenféle pszichokérdés igen elevenen jelen volt. Ez az egyik oldalról izgalmasnak és otthonosnak tűnt, a másik oldalról viszont törekedtem arra, hogy azért mégse azt csináljam, amit a szüleim, hanem valami mást. Ez a törekvés egészen addig vezetett, hogy először gyerekorvos lettem, és csak azután pszichoterapeuta.


H.Cs.: Nahát, nem is tudtam rólad. Praktizáltál is?


V.A.: Igen, persze. Gyerekorvosként dolgoztam, bár az igaz, hogy az állásom Popper Péteréknél volt.


H.Cs.: Így könnyű. Egyszerre valami az otthonosból és a máscsinálásból.


V.A.: Igen. Pontosan. De amikor a Popper azt mondta, hogy le kellene szakvizsgáznom, és válasszak, hogy gyerekgyógyászatból vagy pszichiátriából teszem (abban az időben a gyermek- és ifjúságpszichiátria nem volt önálló szakvizsga), akkor mégis a máscsinálást, a gyerekgyógyászatot választottam. És ez a választásom elment egészen addig a szélsőségig, hogy ebből az 5 évből majdnem négyet gyerekintenzíven töltöttem. Most utólag azt gondolom, nagyon jól tettem, mert lett egy szomatikus tudásalapom, ami sokszor bizonyult hasznosnak a szakmában. Tehát ez a „mást csinálni, mint ami otthonos”, volt az egyik összetevője a dramatistává válásomnak. A másik pedig a közösségbe tartozás. A bandázás, a csapat gyermekkorom fontos élménye, mivel én a városmajori galeri mellett nőttem fel. Itt az életben maradáshoz egyszerűen hozzá tartozott, hogy az ember a csoportdinamikai dolgokat érzékelni és főleg, hogy kezelni tudja. A csoporttér innen került a vérembe. Aztán 76-ban, ahogy elkezdtem az orvosi egyetemet, és kiderült számomra, hogy a pszichodráma létezik, rendeztünk egy módszerkóstolót. Mérei Zsuzsa és Sándor Gábor csináltak nekünk egy kétnapos csoportot, ami nekem nagyon megtetszett. Nem sokkal később megtudtam, hogy Mérei Tanár úr indít egy pszichodráma csoportot, amibe jelentkeztem. Úgy éreztem, hogy ez a módszer nekem nagyon működik, hozzám nagyon passzol.


H.Cs.: Mi mentén érezted hozzád passzolónak?


V.A.: Otthon kisgyerekként azt tapasztaltam meg, hogy a pszichoterápia az valami olyasmi, ahol csak csendben lehet jönni-menni, ahol nem szabad zavarni. Bent zajlik a szobában, ahonnan aztán semmi sem hallatszik ki, és mégis valami misztikus dolog történik. Ugyanakkor nekem kintről igazából az volt az élményem, hogy nem nagyon történik ott semmi, merthogy akkora a csend. Ehhez képest a pszichodráma egy nagyon aktív, hangos műfajnak tűnt.


H.Cs.: Ha jól értelek, épp ezzel válaszolt is a „valami mást csinálni” igényedre.


V.A.: Igen, abszolút összecsengett ezzel. Noha ugyanabból az otthonos pszicho-gondolatvilágból származott, de valahogy mégis nagyon másnak tűnt.


H.Cs.: Mi az, ami megfogott belőle? Miben különböződött el számodra leginkább a pszicho-világtól?


V.A.: Az aktivitásában. Hogy itt érzékelhetően, aktívan tudsz valamit csinálni. És a másikat is tudod aktivizálni. A cselekedni, a tenni, a csinálni érintett meg.


H.Cs.: Az aktivitás, a cselekvés egyébként személyiségszinten is fontos számodra?


V.A.: Igen. Nagyon fontos megélni, hogy aktívan részese vagyok valaminek, ami aztán elvezet valahová. Például egy változáshoz. De szeretek egész konkrétan is cselekedni, kézzel csinálni valamit, például szívesen nekiállok fúrni-faragni. Egy cselekvéses, aktív folyamatban egészen máshogyan tudod érzékelni a saját aktivitásodat és az eredményt, mint mondjuk egy többéves analitikus terápia során. Aminek szintén megvan természetesen a maga eredménye, de ott közben inkább csak úgy hagyod, hogy történjenek a dolgok. És persze elvben tudod, hogy részese vagy a folyamatnak, de az aktivitás megélésének a módja mégis egészen eltérő. És a cselekvésen túl nekem nagyon fontos a társas, a csoportos, a közösségi, az oda-vissza hatás is.


H.Cs.: Ezek után nem tudom nem feltenni a kérdést: mit jelent számodra a pszichodráma?


V.A.: Hű, ez is egy nagyon összetett kérdés, de megpróbálok valamit röviden mondani róla. A pszichodráma nekem messze túlmutat egy csoportterápiás, önismereti módszeren. Inkább egyfajta világnézet, filozófia, életszemlélet, amely mentén értelmezhető a világ, a viszonyok, a történések, ezen belül a saját helyed, szereped is. Ráadásul mindent lehet több szempontból, a másik oldalról, oldalakról is nézni. Ez így együtt kiadja az egész-séget. Fontos belőle számomra, hogy az emberiség és az egyén fejlődése során egyaránt különválik a mágikus, a mitologikus és a racionális világ, a gondolkodás: azaz a vallás, a művészet és a tudomány. A pszichodráma színpadán ezek újra teljes összhangban tudnak egyszerre jelen lenni, így az egészlegességünkre hatnak. Ezek a gondolatok persze sokkal részletesebb kifejtést érdemelnének meg.


H.Cs.: Jelentkezem is a folytatásra, de most akkor jöjjön egy következő kérdés. Fel tudnál eleveníteni egy számodra emlékezetes pszichodráma élményt?


V.A.: Hű, rengeteg van. Például nagyon szerettem Mérei jelenlétét. Ahogyan együtt volt a csoporttal, egyszerre vezetőként és személyesen is nagyon jelen.


H.Cs.: Ezt hogyan csinálta?


V.A.: Úgy, hogy egy pillanatra se volt máshol. Ott volt. Abszolút ott. Száz százalékig. És aktívan volt ott. Időnként be is szállt játszani. Ott volt abban, ahogyan a szavaival megfogalmazott valamit a csoporttörténésekből és abban is, ahogyan gesztikulált. A gesztusait nagyon sokan átvették. A mai napig bennem is itt él a mozdulat, ahogyan a kezével valamire nyomatékot tesz. A jelenlét, az hogy ennyire ott lehet lenni, nagyon fontos tanulásom tőle. Szintén fontos élmény számomra, ami egyszer Mävers Ildikó csoportjában, protagonistaként történt velem. Itt a saját bőrömön keresztül éltem át, hogyan lehet egy pillanat alatt 30 évet regrediálni. Álltam a színpad kellős közepén és a játék egy pontján a mellkasomra tettem a kezem. Ildikó erre megkérdezte, hogy most mit csinálok. Mondtam, hogy érzékelem a pulzusom. Mint gyerekintenzíven dolgozó gyerekorvos gyakran csináltam ezt, sokszor nem is kellett, hogy megszámoljam a gyerekekek pulzusát, már rutinom volt benne, a kezem rájuk téve tudtam, hogy mi a pontos helyzet. Protagonistaként mondtam is, hogy én ezt szoktam tudni, és hogy a gyerekeknek más a pulzusa, mint a felnőtteknek. Akkor Ildikó megkérdezte, hogy most mennyi a pulzusom. Én meg mondtam, hogy kilencvenhat. Mire ő megkérdezte, hogy hány éves vagy. Mondtam, hogy három. - Hol vagy? - A homokozóban, nálunk. És tényleg ott voltam. A gyerekintenzíves orvosból puff, egy pillanat alatt visszamentem a hároméves gyerekbe, aki áll a homokozóban. Ez például egy fantasztikus élmény volt.


H.Cs.: Ne hagyd abba, olyan jó az élményeidet hallgatni. Felidéznél esetleg olyat is, ahol te voltál a rendező?


V.A.: Abból az a baj, hogy nem ezer számra, hanem tízezer számra tárolok. Most, ami így elsőre eszembe jut, egy pszichodráma műhelyen történt. Valakinek az álma mentén indultunk el, de aztán csoportjáték lett belőle. Egy olyan szintű regresszív csoportjáték, ahol a csoport nem csak az anyaméhig, hanem egész az őstengerig is eljutott. Ide előbb bekerültek, majd a legkülönbözőbb lényekként elkezdtek kimászni és fejlődni a csoporttagok. Egy pszichológiai evolúciós folyamatot játszottak végig, anélkül, hogy ebbe bármilyen terv keveredett volna, teljesen spontán. Persze a végén megbeszéltük, és akkor összeállt számukra is, hogy min mentek végig, de egészen addig a spontaneitásuk mozgatta őket. Olyan volt, mintha az egész emberiség regrediált volna, nem pedig az egyes emberek.


H.Cs.: Elképesztő élmény lehetett. Ha már az egyes embereknél tartunk, milyen személyes-szakmai találkozások váltak meghatározóvá számodra?


V.A.: Természetesen rengeteg volt. Most a Monica Zurettivel való szakmai találkozásom jut eszembe Montrealban. Ez a szociodrama műfajával, a műfaj erejével való első találkozásom is jelenti egyben. A kongresszus első felében, amikor mi résztvevők még nem nagyon ismertük egymást, egy angol, fiatal dramatista előállt azzal az élménnyel, hogy a közvetlen Moreno-tanítványok ugyan egymás között angolul beszélnek, mégis egy olyan saját, belső nyelvet használnak, amelyet senki más nem ért és érthet meg. Úgy érzékeli, hogy hiába ülünk több mint százan a teremben, vagy vagyunk együtt különböző országokból teljesen vegyesen és egyenlőn, mégis van itt egy belső mag, akikhez egyszerűen nem lehet közvetlenül kapcsolódni. Monica megkérte, hogy jelenítse meg ezt az élményét. Mire ez a dramatista kiválasztotta a saját nyelvvel bíró közvetlen Moreno-tanítványok szerepére a teremben lévő majdnem összes magyart, anélkül, hogy ismert volna minket. Ráadásul úgy, hogy mi nem is egymás mellett, hanem teljesen szétszóródva ültünk ott. Ezek után ott állt a színpadon az angol srác, aki állítólag nem érti azt a nyelvet, amelyet azok a szereplők, akiket mi magyarok személyesítünk meg, beszélünk. Egy darabig angolul ment a játék, mert hát valójában nincs a közvetlen Moreno-tanítványoknak másik nyelve, de aztán egy ponton mi magyarok egymásra néztünk, és elkezdtünk magunk között az anyanyelvünkön beszélni. És kiderült, hogy ennek a körnek tényleg van egy nyelve, amit a többiek nem értenek.

H.Cs.: De szép. Még a hideg is kiráz.


V.A.: Igen. Ez egy nagyon erős dolog volt. Monica Zuretti vezetésével valahogy mindig ilyen erős élményekbe futottam bele, több szociodrámáján is részt vettem. Például nagyon izgalmas volt, igaz, egészen másként, ami a brit-argentin konfliktus után, a nemzetközi csoportterápiás kongresszuson történt. Ott voltak ugyanis az argentin és az angol csoportterapeuták is, akik odahaza azokkal dolgoztak, akik a másik oldallal folytatott háborúban elvesztették hozzátartozóikat. Álltak ott önként összezárva egy teremben, hozták magukkal, amit hoztak, és akkor ott nekik kellett egymással és ezzel az egésszel valamit kezdeni. Kezdtek is.


H.Cs.: Köszönöm, elképesztő szakmai-emberi élmények ezek. Még az emlékezetes személyes találkozásaidról nagyon szeretnélek megkérdezni.


V.A.: Hát, nagy élmény volt nekem például a Zerka Morenoval való több rendbeli találkozásom, ugyanígy Grete Leutzal is, vagy a belga dramatistákkal. Élmény volt francia analitikus dramatistákkal is beszélgetni, akikről sokáig azt hittem, nagyon más világ képviselői, de aztán kiderült, hogy ez csak látszólag igaz.


H.Cs.: Köszönhetsz a pszichodrámának személyes barátságot, vagy olyan találkozást, amely a személyes életedben is meghatározóvá vált?


V.A.: Nagyon sok személyes kapcsolat született a pszichodráma környékéről. Első helyen mindenképp a Tanár úrral, Méreivel való kapcsolatom említeném, amely nagyon meghatározóvá vált. De szintén meghatározóvá lett a találkozásunk azokkal, akikkel az első csoportomban csoporttársak voltunk Méreinél, velük a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Én egy 3. generációs Mérei-tanítvány vagyok, de az előző 2 csoport tagjaival is volt közöttünk egy keveredés. Amikor például a Mérei-módszert bemutató pszichodráma-film készült, akkor a Műhely-csoporttal és a T-csoporttal együtt minket is meghívtak Kővágóörsre Ajkay Kláráékhoz. Ez is egy nagyon meghatározó találkozásélmény volt.


H.Cs.: Biztosan hallottad és olvastad már, hogy jubileumi kongresszusunk az Életszövet címet kapta, amely utalás arra a személyes-szakmai találkozásokból, együttműködésekből, gesztusokból szövődő egyesületi szövetre, amely az idén 30 éves lesz. Milyennek látod ezt a szövetet?


V.A.: Abszolút nem 30 évesnek látom, szerintem sokkal korábban indult ez az egész. 30 évvel ezelőtt a már korábban keletkezett szövetek kezdtek el összeszövődni, és szerintem még a mai napig sem álltak teljesen össze. Úgy mondanám, hogy 30 éve csak a közös varrógép asztalra kerültek szövetek. Itt nincs varrónő, ez egy olyan szövet, amely önmagát kell, hogy szője. És szövi is.


H.Cs.: És hol a te helyed ebben a szövedékben?


V.A.: Voltunk egy páran, akik kétféle iskolát is végigcsináltunk, kétfelé is kötődtünk. Nekünk különösen fontos lett, ami egyébként mindenkinek fontos volt, hogy ne hasadjon ez a szövet, hanem egybeérjen valahogy. Úgy gondolom, a magam módján én sokat dolgoztam azért, hogy úgy lehessen összeilleszteni ezt az alapvetően két nagy, de valójában több kisebb szövetet, hogy a végeredmény ne legyen se túl ráncos, se túl merev. Az első egyesületi közös pszichodramatikus nagycsoportot, ahol az akkor még különálló szövetből származók találkoztak egymással, Csúsz Klárival vezettük, aki szintén két iskolában is otthonosan mozgott. Fontos volt számomra, hogy ennek az új, közös szövetnek a mintái, vagyis az Egyesület szervezeti-működési dolgai ne pusztán átvételei, ismétlései legyenek a már létező előmintáknak, hanem valóban a mieink. Előmintából volt bőven. A Mérei iskolában például az volt a szokás, hogy egy csoport minimum 150 órás kellett, hogy legyen. 2-3 játékmester is lehetett benne, akik nem egészen úgy működtek, mint a Moreno Intézetben egy asszisztens. Ugyanakkor a Moreno Intézetnek jól strukturált képzése volt. Szóval voltak előminták bőven, de fontosnak éreztem megtalálni azt, ami a miénk, ami a Magyar Pszichodráma Egyesület sajátja lesz, ami elfogadható lehet nem csak Magyarországon belül, hanem nemzetközileg is. A MPE első pszichodráma asszisztensi csoportját például, amit már nem a Leutz-féle intézet, vagyis Mävers Ildikó vezetett, én csináltam. Itt a semmiből kellett felépíteni a folyamatot. Kitalálni, hogy mi legyen az elmélet, hogy nézzen ki a menetrend, hány órás legyen, és aztán természetesen ugyanezt a felsőfokkal is. Aztán később ezek a korai eljárások persze módosultak egy csomót, de mégis valamiféle kezdő irányt adtak, kijelölték az első saját lépéseket, azt, hogy merre lehet továbbmenni.


H.Cs.: Eszembe jutnak róluk a vetülékfonalak, amiket muszáj először függőlegesen lefektetni ahhoz, hogy aztán merőlegesen megérkezhessenek rájuk sorban a keresztfonalak, a színek, a minták.


V.A.: Igen. Valahogy így. Nagyon fontossá vált számomra ekkoriban például a magyar pszichodráma pszichoterápiás és nemzetközi elfogadtatása is. A magyarországi dráma ebből a szempontból elég szerencsés helyzetű, sok ország másként van ezzel. Még gyerekként, illetve kiskamaszként átéltem, hogyan születik újjá a Pszichoanalitikus Egyesület. A Magyar Analitikus Egyesületet ugyanis korábban feloszlatták, és akkoriban különböző, egymástól kicsit szeparáltan működő körökbe tagozódtak az analitikusok. Átéltem, ahogy a Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesülettől az újraalakulás kapcsán olykor küldöttek érkeznek, akikkel apámék tárgyalnak és beszélnek. Néha én is ott voltam, részt vettem egy-egy vacsorán. És lett ebből egy fontos tapasztalásom. Nem tudnám megmondani, pontosan mi, de lett. Talán ráláttam arra, hogyan lesz nemzetközi elismerése és helye egy egyesületnek a pszichiátriai életben, és hogyan kell ehhez egymással összefogni és aktivizálódni. Mi is többen vettünk ebben részt. Bagdy Emőke, Tomcsányi Teodóra, Ajkay Klára, Erdélyi Ildikó, Harmatta János és még nagyon sokan, ráadásul különböző iskolák tanítványai. Nagyon fontossá vált ekkor számomra, hogy ebbe az új, közös egyesületbe, szövetbe jól tagozódjunk mindannyian az elkövetkezendőkben. A Mérei, a Mävers, a Teszáry tanítványok egyaránt. Válaszoltam szerinted a kérdésedre?


H.Cs.: Abszolút válaszoltál. És a válaszod nyomán az lett a benyomásom, hogy bár korábban azt mondtad, nincs varrónő a varrógép asztal mellett, mert szövetek magukat szövik vagy varrják egybe, te mégiscsak varrónőként működtél ebben az időszakban (már bocsánat a genderizmusért).


V.A.: Többen működtünk így, de az igaz, hogy akkor kifejezetten fontos törekvésünk volt az illeszkedés elősegítése.


H.Cs.: Fájdalom, de elérkeztünk az utolsó kérdéshez. Mi volna az a számodra kiemelten fontos tanítás, üzenet, ami az eddigi dramatikus tapasztalataidból párlódott le, és amit most továbbadnál a gyakorló dramatistáknak?


V.A.: Jaj. Most kapásból persze az jut eszembe, amikor Forgács Péter megkérdezi Méreitől a róla készült film végén, hogy tanár úr, mit üzen? És akkor Mérei azt mondja, hogy azt üzenem a nőknek, hogy legyenek illatosak, üdék és nőiesek, a férfiaknak pedig, hogy legyenek férfiasak. Az idézet nem szó szerint pontos, nekem hangulatilag így maradt meg. Na jó, ilyen szintű üzenetem nincs, ehhez lehet, hogy még nem vagyok elég öreg. De mégis van pár gondolat, amiről azt gondolom, talán üzenetértékű lehet. Például a kíváncsisággal és a tisztelettel illetve a jó értelemben vett alázattal kapcsolatban. Őrizzük meg a kíváncsiságunkat, mert az egy jó dolog, sok helyre elvisz. E mellett nagyon fontos, hogy respektáljuk a másikat, a másikban zajló folyamatokat, a másik ritmusát. Nem véletlenül más a másik, a különbözőségét tisztelni kell. És ha ez a tiszteletet már megvan, csak akkor jöhet a kíváncsiság. Hogy mi miért van nála,

mit hogyan csinál, stb. A sorrend nem mindegy.


0 megtekintés

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.