A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.

  • staff

Hetedízig felelősen - interjú Manuela Maciellel, meghívott előkongresszusi vendégünkkel


"Amit egy ember magával tesz, azt valójában nem csak magával, hanem az egész családjával teszi. Felelősek vagyunk a családunkért, és a minket követő generációkért is ugyanúgy."- mondja Manuela Maciel, meghívott előkongresszusi workshop-vezetőnk, a Transzgenerációs Terápiás Iskola elnöke, klinikai szakpszichológus, szociálpszichológus és pszichodráma vezető. Manuela november 6-7.-én és 9-10.-én tart két kétnapos workshopot a transzgenerációs pszichodráma iránt érdeklődőknek. Ebből az apropóból az Életszövet30 szervező stábja nevében Szirmai Anna készített vele interjút. Olvassátok, és aktivizálódjatok, az utolsó helyek még mindkét workshopon kiadók!


Szirmai Anna: Ha azt mondom pszichodráma, mi az első kép, szó vagy szimbólum, ami eszedbe jut?


Manuela Maciel: A találkozás képe ugrik be rögtön. Egészen pontosan az, amit Moreno a találkozás szimbólumának nevezett. Itt is van nálam. Egészen véletlenül, természetesen.


A találkozás morenoi szimbóluma

A.: Én is nagyon kedvelem ezt a szimbólumot. Eduardo Verdu még a karjára is tetováltatta.

M.: Ó, igen, valóban csodálatos. Mert egyszerre utal az egyes emberek, a különböző csoportok és az első és a második univerzum közötti találkozásra. Az első univerzumot láthatod alul, és a másodikat felül. A másodikban már elkülönbözünk egymástól, de az elsőben még mindannyian egyek vagyunk. Ez számomra sokat elárul a pszichodráma és a szociodráma lehetőségeiről. Arról, hogy hogyan tudunk ezeknek a módszereknek a segítségével magasabb tudatszintekre jutni. Biztosan ismered Moreno „istenség” (Godhead) gondolatát. Moreno abban hitt, hogy mindannyian magunkban hordozzuk a teremtő istenit, ez az, ami közös bennünk, ami összeköt minket, ami miatt egyek vagyunk. Ez a szimbólum kifejezi a találkozás lehetőségét a bennünk élő istenivel. Ezért is olyan mély és fontos az üzenete számomra.


A.: Hogyan kapcsolódsz ehhez a szimbólumhoz a munkád során, amikor pszichodráma csoportokat vezetsz? Hogyan jelennek meg számodra a praktikumban a morenoi univerzumok, az egység és az elkülönbözőség?


M.: Azt hiszem, elsősorban a jelenlétemmel kapcsolódom ehhez a morenoi gondolathoz. Próbálok kapcsolatban lenni a középpontommal, a tengelyemben állni. Csak innen lehet igazán megélni a jelen pillanatot, meghallani és támaszkodni az intuíciómra, rákapcsolódni a csoport által is képviselt kozmikus bölcsességre. A saját jelenlétem tisztán tartásán túl a találkozások megteremtése is rendkívül fontos számomra. Sokat teszek azért, hogy a találkozás lehető legtöbb lehetőségét megteremtsem a csoportokban. A magasabb tudatszintekkel való személyes találkozásokon túl a személyek és csoportok közötti találkozásokét is. Ebben nagy segítőm a szociometria. A szociometria rendkívül gyógyító, akárcsak az egyéb, találkozás-elősegítő pszichodráma-technikák. Mint a szerepcsere, a tükör stb.


A.: Kifejtenéd, mire gondolsz pontosan, amikor kozmikus bölcsességről beszélsz?


M.: Ez egy morenói kifejezés, az első univerzumra utal. Itt mindannyian kiterjedt tudattal létezünk, amelynek része a kollektív tudattalan is. Moreno ko-tudattalannak hívta azt, amikor a látható mögötti láthatatlan tartományból kapunk képeket és információkat.


A.: Azon gondolkodtam el, hogy vajon ez a készséged, hogy érzékeld és kapcsolatba lépj a ko-tudattalannal és így a magasabb tudatszintekkel, a munkád során fejlődött ki, vagy már eleve adott volt?


M.: Nos, mindig is törekedtem erre, személyesen nagyon fontos volt egyfolytában számomra, hogy egyre tudatosabbá váljak a családommal, a létezésemmel és magával az élettel, a világgal kapcsolatban. Folyamatosan foglalkoztat, hogyan tudnánk még kreatívabban, még hatékonyabban ko-teremteni a világunkat.


A.: Szerinted ehhez a pszichodráma szemlélethez szükséges a hit vagy valamiféle vallási beállítódás? Vajon lehet ezek nélkül is gyakorolni egy ilyen spirituális hangsúlyú pszichodrámát?


M.: Nem, nem gondolom, hogy ez hit, vagy vallás kérdése volna. Sokkal inkább bölcsességé. Valami olyasmié, amit a személyes megéléseiden keresztül növeszthetsz meg. Ez nem kintről kapott, nem megvásárolható, és nem fölvehető. Az élettapasztalat táplálja. Egyfajta folyamatos, a mintázataidra, az identitásodra, a megéléseidre adott reflexióként is felfogható. Természetesen a spirituális szerzők is inspirálhatnak a saját tapasztalataikkal, azzal, hogy ők mit és hogyan tesznek a saját tudatszint-emelésükért.


A.: Igen, értem. Számomra most az a meggyőződés lett fontos a kozmikus bölcsesség gondolatából, hogy van valami az individuumon és a jelen pillanaton túl. Valami kollektív, valami közös isteni, aminek semmi köze a vallásokhoz, az intézményekhez, a sorshoz.


M.: Igen, igen, pontosan.


A.: Biztosan hallottad már azt a kifejezést, hogy "pszichodramatistának lenni életforma". Nem csak a munkavégzés, a csoportozás idejére szól, hanem egyfolytában jelen van az életben, körülbelül úgy, mint ahogyan te az imént a folyamatos magasabb tudatszintre való törekvésedről beszéltél. Azon gondolkodtam el, hogy a konferenciákon, olvasmányélményeken, szakmai kapcsolódásokon kívül, vajon mi járult hozzá leginkább a saját szakmai hitvallásod kialakításához?


M.: Elsőként azt a 32 évet említeném, amit eddig csoportozással és egyéni pszichoterápiával töltöttem. Elmondhatatlan, milyen mértékben tágították az emberi létezésről vallott nézeteimet és a létbölcsességemet. De más, pszichodrámán túli dolgok is inspiráltak. Például EMDR terapeuta is vagyok, szóval más tudatszintekkel kapcsolatos módszert is használok. És hát szociodramatista is volnék. A szociodráma, vagyis a szociális gyógyítás és konfliktusmegoldás nagyon fontos számomra. Közös megoldást keresni és találni emberi csoportok nézeteltéréseire vagy konfliktusaira, legyenek azok oktatási, közösségi, intézményi, politikai vagy bármilyen helyzetben, ennél értelmesebb munkát nehezen tudok elképzelni.


A.: Olyasvalakinek látlak, mint akitől az élet nagy kérdései sosem távolodnak el, valahogyan mindig a szeme előtt lebegnek.


M.: Igen, ilyen vagyok, abszolút. Most például éppen sátrazásból jövök, a barátaimmal nagyokat beszélgettünk a kvantumfizikáról és az életről általában.


A.: Ez nagyon szerethető. Mit tudnál mondani a workshopodról? Mivel készülsz?


M.: Hát, ez a workshop a nagycsaládunk pszichológiai identitásunkra gyakorolt hatását fogja érzékeltetni. Sok mindennel készülök. Böszörményi-Nagy nevét említeném, aki elsőként beszélt pszichogenealógiáról. Láthatatlan lojalitások (Invisible loyalities) címmel írt egy könyvet, ami máig a legmeghatározóbb munkának számít ezen a területen. Egy Moreno-tanítványtól, Anna Schutzenbergertől tanultam a módszert, aki a pszichogenealógián belül sokat foglalkozott az évforduló- vagy a helyettesítő-gyerek-szindrómával, illetve azzal, hogy a nagyobb családon belül bizonyos, elsősorban traumatikus eseményeknek milyen hatása lehet a következő generációra. Ez a jelenség sokat segíthet abban, hogy tudatosítsuk milyen pozitív és milyen negatív csomagokat kaptunk a családunktól, és természetesen abban is, hogy transzformálni tudjuk a diszfunkcionális örökségeinket.


A.: Szerinted mennyire vagyunk általában tudatában mindennek, vagy egyáltalán a családtörténetünk jelentőségének?


M.: Úgy tapasztalom, az emberek nem tudnak erről túl sokat. Persze ez nagyban függ a családjuktól is, például, hogy vannak e titkok vagy tabuk a családtörténetben. Általában a traumatikus események hajlamosak tabusodni, nem szívesen beszélünk róla a gyerekeinknek, mert féltjük őket. Korai halálokat, abortuszokat, törvénytelen gyerekeket gyakran rejtünk titkok mögé. Ugyanakkor személyiségfüggő is ez a tudatosság, úgy tapasztalom, sokan vannak, akik egyáltalán nem érdeklődnek a családi történések, események iránt. Pedig a jelentőségük óriási, már bizonyítottan a genetikai kódunkba is beírják magukat, de pszichoterápiával, főként a testtel is dolgozó terápiákkal (mint a pszichodráma) ki is írhatók onnan.


A.: Igen, abszolút! Én magam is így látom a munkám során. Legfeljebb a nagyszülők nevét tudják az emberek, és nem is kíváncsiak a többiekre és a velük történt eseményekre. Mit kezdesz a munkád során mindezzel? Hogyan tudod bennük tudatosítani a megelőző generációk pszichológiai örökségének fontosságát?


M.: Először is igyekszek mindenkit ráébreszteni a családtörténet ismeretének fontosságára. Csak akkor indulhat a munka, amikor már mindenki érti micsoda hatást gyakorolnak életünkre az előző generációk. Természetesen a pozitív örökségek feltárásával és tudatosításával indulunk, mert a pszichodrámában nagyon fontos előbb az erőforrásokhoz kapcsolódni, és nem rögtön a traumával kezdeni.


A.: Ó igen, teljesen egyetértek.

M.: Aztán amikor már az erőforrásainknál vagyunk, akkor különböző módszerekkel, mint például a geno-szociogrammal kezdünk dolgozni. Ez egy olyan speciális genogram és szociogram kombináció, amely szociometrián alapul. És végül elérkezünk a pszichodrámához. Nagyon fontos az előző generációkkal való találkozás során, hogy pontot tegyünk a befejezetlen ügyeink végére. Hogy kifejezzük a hálánkat azért, amit tőlük kaptunk, és visszaadjuk nekik azt, ami nem a miénk, amit nem szeretnénk ismételni és továbbadni a következő generációknak. Mindez szerepcseréken, rituálékon és szociodrámán keresztül történik, amit végül úgy döntöttem, felveszek a budapesti workshop kelléktárába is. Mélyen hiszek ugyanis a transzgenerációs szociodrámában, abban, hogy a segítségével képesek vagyunk rálátni arra, hogy mi történt kollektíve az előző generációkban. Például Magyarországon sokszor éltek meg segítségelmaradást, árulást az emberek. A surplus reality vagy más dramatikus eszközök segítségével az ilyen és hasonló kollektív negatív élmények hatása módosítható, hiszen a képzelet akciói igen nagyhatalmúak. Képesek visszaadni a reményt és az erőt, felszabadítani a kreativitást, és így képessé tenni az embereket arra, hogy kilépjenek az örökölt medrekből.


A.: Ahogyan a hála-kifejezésről, a lezáratlan ügyek lezárásáról, a csomagok visszaadásáról beszéltél, az a benyomásom támadt, hogy ezek az akciók már túlmutatnak a surplus reality hatáskörén. Ezek a szó legszentebb értelmében vett akciók, olyan cselekedetek, amelyeknek korábban kellett volna megtörténnie, de különböző okok miatt most először tudnak csak megtörténni. Úgy gondolom, az átélésük elképesztően zsigeri, elementáris élmény lehet.


M.: Igen, nagyon. A családi események, lojalitások témája emocionálisan nagyon erősen megmozgat mindenkit, hiszen erős szálak kötnek minket hozzátartozóinkhoz. Ebben a munkában felfedezzük, hogy mindent, amit valaha tőlük kaptunk, már belül hordozunk, az örökségeink a mieink, hatalmunkban áll megváltoztatni őket, a negatívat pozitívvá, a hiányt adománnyá alakítani.


A.: Fel tudnál idézni egy ilyen transzformatív élményt?


M.: Engem például nem nagyon érintettek meg a családomban. Éppen ezért számomra szinte missziós feladattá vált kifejleszteni magamban az érintés és az érintés elfogadásának képességét. Nagyon fontos volt számomra, hogy ne ragadjak benne ebben a hiányban, hanem fordítsam pozitívumba.


A.: Igen, értem. Meg tudnád osztani, milyen személyes-szakmai élmények vezettek el ahhoz, hogy végül ez lett a munkád fókusza?


M.: Lássuk csak. Az egyik adalék az én személyes hátterem. Nagycsaládból jövök, amelyhez nagyon mélyen kapcsolódtam természetemből fakadóan. Azt hiszem, sokat köszönhetek ennek az élménynek. A másik adalék pedig inkább szakmai: Anne Schutzenbergernél tanultam 1990-től. Dél-franciaországi szakmai-intézményi léte lenyűgözött, transzgenerációs látásmódja rendkívül inspirált.


A: Meg tudnál osztani egy emlékképet ebből az időszakodból?


M.: Anne hihetetlenül értett a nonverbális viselkedés olvasásához. 98 évesen halt meg, és még vakon és süketen is tökéletesen levette, hogyan érzi magát a szoba másik végében ülő csoporttag, hogy szeretne-e valamit megosztani a csoporttal vagy sem. Ilyenkor hallgatott a megérzéseire, kapcsolódott hozzá, megjegyezte, hogy látom, van valami veled, hiszen finoman rázod a lábad, vagy sírsz. Hihetetlen, és nem tudom, hogy csinálta, de mindig a helyes kérdést tette fel. Számomra óriási megtiszteltetés volt, amikor felkért többed-magammal egyetemben a nemzetközi Transzgenerációs Terápiás Iskola vezetésére.


A.: Fantasztikus, gratulálok.


M.: Igen, köszönöm. Szóval most ezzel foglalatoskodunk. Van 30 tanítványunk a világ minden tájáról. Rengeteget tanulunk velük együtt mi is, hihetetlen közös tapasztalás ez az iskola mindannyiunknak.


A.: Biztosan emlékszel, hogy jubileumi kongresszusunk az Életszövet30 címet kapta, ami azon túl, hogy utalás az élők szövetére, egyben utalás a magyarországi pszichodráma 30 éve szövődő kapcsolati hálójára is. Azt gondolom, hogy ez az elnevezés a te workshopodhoz, felfogásodhoz, az iskolátokhoz is nagyon kapcsolódik. Mit jelent számodra ez a kifejezés?


M.: Igen, jól látod. A pszichogenealógia témája egy az egyben az életszövet témája is, hiszen a családfák tagjainak hálózatáról szól. Minden, ami az előző hét generációban történt, befolyásolja a következő generáció életszövetét.


A.: Tudnál erre mondani egy példát?


M.: Igen. Például egy tanítványunk autóbalesetet szenvedett éppen azon a napon, amikor az édesanyja is karambolozott hasonló korában. Az évforduló-szindróma rengeteg egybeesés okozója. És ezek az egybeesések nagyon fontosak a tudattalan szempontjából. Az ő családi tudattalanja azt is tárolta, hogy félteni kell a gyerekeket, mert bajuk eshet, ellophatják őket. Mindkét szépanyjával ez történt, valaki ellopta tőlük a gyermeküket, ami borzalmas tragédia. Amikor a tanítványunk szembenézett ezzel a kollektív családi tudattalanban hordozott traumával, egészen megváltozott az anyai magatartása. Megengedőbb, lazább lett. A depressziója is enyhült, hiszen azt elsősorban a női felmenői irányában megélt együttérzése, lojalitása táplálta. És pszichoszomatikus szinten is sok változást, megkönnyebbülést élt meg ezek után. De nemcsak ő, hanem többen is a családjuk rendszerében. Tudod, az, amit egy ember magával tesz, azt valójában nem csak magával, hanem az egész családjával teszi. Felelősek vagyunk a családunkért, és a minket követő generációkért is ugyanúgy.


A.: Igen. Ez a mondat manapság a klímaváltozás kapcsán szerencsére gyakran elhangzik. Bár ettől még egyáltalán nem biztos, hogy tudatosul is. Nagyon kívánom, hogy minden téren legyen foganatja.

M.: Pontosan. Ez most az én fő küldetésem a szociodrámán belül. Szociálisan felelőssé tenni az embereket és ráébreszteni őket teremtő helyzetükre, bárhol legyenek is. Túlságosan függünk a vezetőinktől, az intézményeinktől, az engedélyektől. Szeretném, ha sokkal felhatalmazottabb teremtőkké válnánk a kapcsolati hálónkban, az életszövetünkben. Ezt a célt igyekszem fókuszba állítani a csoportjaimban is. Egyelőre ugyan még ritkán, de a klímaváltozással kapcsolatban is tartunk szociodrámát. Itt nem csak a klímaszorongással, hanem a felhatalmazással is nagyon sokat dolgozunk. Azzal a kérdéssel, hogy hogyan tudjuk felhatalmazni magunkat a kollektív cselekvésre. Egy-egy ilyen alkalommal sok mindenkivel és mindennel szerepet cserélünk. Például a legnagyobb környezeti fenyegetésekkel vagy traumákkal is.


A.: Úristen.


M.: Aztán a miniszterelnökkel, a polgármesterrel stb., hogy ne csak az aktivista oldalról legyenek tapasztalataink. Ahhoz hogy aktivizálni tudjuk magunkat, hogy igazán teremtővé és cselekvővé válhassunk, szükségünk van az összes szerep megtapasztalására.


A.: Nagyon szép gyakorlat, ami valóban az együttműködés irányába hat. Egyetlen kérdést szeretnék még feltenni neked. Fel tudnál idézni egy számodra kedves, dédelgetett pszichodráma-élményt? Egy olyan emléket, ami megmutat valamit abból, amit számodra a pszichodráma jelent?


M.: A munkám során szinte mindennap találkozom valakivel, akit bűntudat gyötör, mert elmulasztott megtenni valamit. Például elköszönni a haldokló nagyanyjától. Ilyenkor rögtön pszichodrámára váltok, akkor is, ha egyéni pszichoterápiát tartok éppen. A transzgenerációs pszichodráma remekül használható egyéni terápiákban is. Azt mondom neki: tudom, hogy cseppet sem hasonlítok a nagymamádra, de beszélj hozzám, mintha ő lennék, és meglátod, átváltozom. És akkor megtörténik a csoda: a velem szemben ülő bekerül egy mágikus, gyógyító élménybe. Szerepet cserél a nagymamával és az ő szerepéből megbocsájt saját magának. A bűntudat elillan. Ez egy szent pillanat. Maga a csoda.

369 megtekintés