„Minden gyerek értékes akar lenni” – interjú Alfons Aichinger gyermekpszichodráma-vezetővel

Frissítve: 2019. ápr 15.


"a sivatagban útját kereső karavánnak kell legyen egy vezetője, mint ahogy egy gyereknek is" (Fotó: Rejtő Dávid)

Alfons Aichinger pszichoterapeuta 1947-ben született, teológiát és pszichológiát tanult, majd 37 éven keresztül vezetője az ulmi szülőknek, gyerekeknek és fiataloknak segítséget nyújtó Caritas Pszichológiai Nevelési Tanácsadó Intézetnek. 1980-tól kiképző és szupervizor a stuttgarti Moreno-Központban, a kölni Szenen-Institutban és szabadúszó gyermekpszichodráma kiképző. 2018-ban a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesület által szervezett Nemzetközi Gyermek és Serdülő Pszichodráma Konferencián adott elő, ekkor készített Fertetics Mandy interjút a szakemberrel.


Már nagyon régóta dolgozol gyerekekkel és a problémáikkal. Az évek során látsz valami jelentős változást, ami befolyásolja a munkádat?


Amikor elkezdtem dolgozni, akkor inkább az volt jellemző, hogy a szülők túl szigorúak voltak, túlstrukturálták az életüket, a nevelést, a gyerekeiket. Az utóbbi években pedig egyre inkább azt tapasztalom, hogy kevés a struktúra vagy teljesen hiányzik. A szülők nagyon bizonytalanok. Bizonytalanok abban, hogy mit olvassanak, abban, amit olvasnak, hiszen mindenki mást mond. És ennek eredményeképpen már nem bíznak az ösztöneikben, a megérzéseikben és végül túlságosan ráhagyják a dolgokat a gyerekekre. Hadd illusztráljam egy képpel: a sivatagban útját kereső karavánnak kell legyen egy vezetője, mint ahogy egy gyereknek is. Egyes szülők elveszítik mostanság ezt a szerepüket és a karaván elveszik, ahogy sok gyerek magára hagyva, elveszve érzi magát. Persze, hagyni kell a gyereket kísérletezni, felfedezni, önállóan menni – de emellett kellően kell vezetni, elébe menni, strukturálni.


Mi a számodra legfontosabb negatív következménye a karavánvezető hiányának?


A kapcsotok hiánya. A gyerekek a magukra hagyottság érzésében inkább menekülnek hosszú ideig a képernyő elé (mesék, filmek, számítógépes játékok), ahelyett, hogy egyszerűen kimennének az utcára a kortársaikkal, más gyerekekkel játszani. Emiatt kevésbé lesznek csapatjátékosok, sőt néha még a csoportképességük is elveszik. Egyszerűen nincs meg az érzékük a kapcsolatokhoz. Ezt a csoportterápiáimban is észreveszem: nagyon nő azon gyerekek száma, akiket nem tartok alkalmasnak a csoportban való munkára, és közel egy teljes évre van szükség egyéni munkában ahhoz, hogy egyáltalán csoportképessé váljanak. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a mindennapokból hiányzik az egymással való közös szabad játék. Legalábbis Németországban ezt látom, nem tudom Magyarországon is jellemző-e ez.


S hogyan járul hozzá ehhez a család strukturálatlansága?


Családon belül is megtaláljuk ezt az izoláltságot. Például a közös étkezések hiánya. Mindenki csak odalép a hűtőhöz, kivesz magának valamit és leül a TV elé elfogyasztani. Átalakulnak és sok esetben hiányoznak azok a rituálék a családi életből, ahol tényleges találkozásra kerül sor. Fontosak az ilyen rituálék, például, hogy legalább este együtt eszünk.


Ebből a családi szokásból aztán nagyon hamar, már az óvodában, iskolában könnyen probléma kerekedik, amikor kiderül, hogy a gyerek nem tud együtt lenni, együtt játszani, együtt dolgozni más gyerekekkel. Ekkor már a szülőket is sokszor zavarja ez a gyerek kapcsán. Miből tudhatják, érezhetik a szülők, hogy segítségre lenne szükség?


Én azt gondolom, hogy a szülők ezt valójában érzik. Érzik, hogy rendben vannak azzal a jelenséggel, kezelni tudják, megoldják együtt. És érzik, ha már ezt is, azt is kipróbáltak, de nem változik a helyzet. Egyszerűen nincs változás, pedig már annyit mindent kipróbáltunk. Elfogytak az ötletek, a jelenség pedig még mindig ott van. Itt mondom én: miért ne lenne érdemes ekkor segítséget kérni? Nagyon sok esetben azonban az emberek megvárják, amikor már nagyon szörnyű a helyzet. Az egészségügyi dolgokban is egyre fontosabbnak tartjuk a prevenciót, megelőzést, de a lelki és pszichés dolgokban még mindig megvárjuk, amíg sokszor krónikus a baj. Ha egyszer fáj a fogunk és nem múlik, akkor vagy elmegyünk fogorvoshoz, vagy megvárhatjuk, hogy kiesik vagy teljesen elrohad.

"...minden 'probléma' csak egy tünet" (Fotó: Rejtő Dávid)

Van olyan is, hogy a szülő nem akarja tudomásul venni a bajt, nem veszi komolyan az óvónő vagy pedagógus visszajelzését a gyerekről.


Ez nem is könnyű. Minden gyerek különbözik és a gyerekek maguk is másképp viselkednek otthon és az iskolában. Kénytelenek is. Hiszen más a feladatuk: az intézményekben sok gyerek és más struktúrák között kell érvényesülniük, boldogulniuk. Emiatt érdemes komolyan venni a pedagógusok, nevelők visszajelzését, mert mást látnak a gyerekünkből.


Talán ezért is különösen fontos teret adhat a gyermekpszichodráma, hiszen ott a gyerek megmutatja valós önmagát, a szülő kaphat egy visszajelzést, egy kis kiegészítést a gyerekéről alkotott képhez?


Pontosan. Az gyermekpszichodráma koncepciója pont az, hogy nem arról gondolkodunk és beszélgetünk, hogy jó vagy rossz-e a gyerek, beteg-e vagy egészséges, jó vagy rossz szülők vagyunk-e, hanem arról, hogy milyen szükségletei vannak, és vannak-e aktuálisan számára kedvezőbb nevelési stratégiák vagy módszerek. Hiszen csak arról van szó, hogy pillanatnyilag nem találtuk meg a legjobb stratégiát a gyerekhez. Gyakran azzal keresik meg a segítőket a szülők, hogy van egy gond a gyerekkel, tüntessük el. Mint egy bérgyilkosi felkérés: tessék kiiktatni a problémát. Pedig minden „probléma” csak egy tünet, általában valamilyen alapvető lelki szükséglettel összefüggésben levő ráadásul. Azt pedig nem lehet csak úgy eltüntetni.


Azt mondod, hogy ezek az alapszükségletek vannak a gyerekek rosszalkodása, agressziója, provokációja mögött is?


A biztonságos kötődést, ha egyszerű képben akarom bemutatni, azt jelenti, hogy a gyerek, a kiscsibe bármikor visszaszaladhat szeretetért, vigaszért, törődésért, ölelésért a tyúkanyóhoz (aki lehet a kakas is). Ha pedig éppen a baromfiudvart akarja felfedezni, kalandokra, önállóságra vágyik, akkor elmehet tőlük, biztatást, bátorítást kap tőlük, s tudja, ha bármi baj éri (megijed, bántják, elfárad), visszatérhet a biztonságos menedékbe. Amikor egy gyerek éppen izeg-mozog az iskolapadban óra alatt, hisztizik, hogy nem „tudja” egyedül felvenni a cipőjét érdemes meglátnunk ezt a kiscsibét és kideríteni, hogy mire is van szüksége valójában (közelségre, vigaszra, figyelemre stb.). S máris nem provokációnak vagy rosszalkodásnak vesszük.


Néhány szülő kimondottan úgy gondolja, hogy a gyerek csak őt akarja idegesíteni az ilyen viselkedésével.


Idegesít a viselkedése. Miért is? Ha nem az a baj, hogy egyáltalán nem tudja megcsinálni, akkor más zavar valójában. Valamitől „megijedek”. Mitől is félek? Hogy mindig kiscsibe marad? Hogy nem tudok neki tyúkanyója lenni ebben a pillanatban, mert számos feladat rohangál a fejemben? Hogy bántani akar a gyerekem engem? Érdemes elgondolkodni és letisztázni magunkban, hogy mi is akadályoz engem most abban, hogy pár másodperc vagy perc erejéig menedéket nyújtsak kiscsibémnek. Valószínűleg pont a saját kötődési mintázataim aktiválódnak és a helyzetben elkezdek szorongani, tehetetlenné válni, félni, ideges lenni – és ahelyett, hogy a gyerekem szükségletére tudnék figyelni, eluralkodnak rajtam a saját negatív érzéseim.

"Miért ne lehetne időnként szükségünk egymásra?" (Fotó: Rejtő Dávid)

Te nagyon fontosnak és szükségszerűnek tartod a kötődést, annak a biztonságos menedék funkcióját. Viszont vannak szülők, személyek, akik ezt függőségi veszélynek tartják, hogy a gyerek nem lesz elég önálló, magabiztos, alkalmazkodóképes stb.


Ez így van. Sőt, szerintem ez a félelem még erőteljesebben van jelen, mint évekkel ezelőtt. A gazdaság, az üzleti világ, a globalizálódás jelenleg abszolút zavaró tényezőként tartja számon a kötődést. Elvárják az egyéntől, hogy mobilis legyen, ha kell, utazzon, bárhol képes legyen dolgozni, akkor is, ha változik a munkakör, a főnök, a cég neve vagy éppen a város, ahol dolgozik. Az önállóság ilyen jellegű megnyilvánulása egyre inkább elvárás. Én azt látom, hogy még a párkapcsolatban is ez a trend. Nem lehetünk már függők a párunktól. Ez szörnyű, nem? Mindkét félnek önállónak kell lennie, s ha az egyiknek szüksége van a másikra, akkor ezt függőségként, gyengeségként tartják számon és negatív a megítélése. Miért ne lehetne időnként szükségünk egymásra?


Ez nem abból ered, hogy emberek azt hiszik, hogy az alkalmazkodó képesség jobb, erősebb, rugalmasabb, ha nem kötődünk túlságosan?


Igen, de ez egy félreértés. A kötődéselmélet és a rezíliencia-kutatás is ellentmond ennek. A kötődéselmélet azt mondja, hogy a gyereknek először meg kell élni a biztonságos kötődést (a biztonságos menedéket) ahhoz, hogy merjen felszabadultan, magabiztosan felfedezni, önállósodni. Vagyis, ha a gyerekünkből valóban önálló és magabiztos személyt akarunk nevelni, akkor pont, hogy először erős és biztonságos kötődést kell kialakítani vele, biztosítani ezt.


Mi van akkor, ha a szülő átmenetileg vagy egyes területeken nem tud jó kötődési személy lenni? Akár önakaratán kívül, például saját gyermekkori lelki sérülései miatt? Keressen olyan kötődési személyeket, kapcsolódási lehetőségeket a gyerekének, aki képes őt kiegészíteni?


Pontosan. És ne feledjük el a kötődés kettős szerepét. Egyszerre kell legyen a gyermeknek egy biztonságos menedék, ahova visszatérhet, ha fájdalom, bizonytalanság, félelem, fáradtság éri, és egyszerre kell legyen neki egy biztos támasz, ami pedig bátorságot ad neki a kísérletezéshez, felfedezéshez, önállósodáshoz. Lehet, hogy például egy szerető anya vagyok (és ezáltal kiváló biztonságos kikötő), de nagyon félős vagyok, emiatt nem tudom kellően támogatni, hogy kísérletezzen, újdonságokat megéljen. Ekkor körül nézhetek, hogy van-e valaki a családban, aki jobban tudja őt támogatni ebben.

"biztonságos menedék és bátorító támasz" (Fotó: Rejtő Dávid)

Mesélted, hogy óvónők, pedagógusok is kérnek segítséget néha tőled, illetve egyre inkább tartasz képzéseket is nekik a gyerekkel való együttműködés, a kötődés kapcsán. Hogy kell ezt elképzelni?


Egyszer megkeresett egy óvónő, hogy nem tud mit kezdeni egy határokat, szabályokat folyton áthágó gyerekkel a csoportjában. Elmentem és megfigyelőként végigkísértem egy napjukat. A reggel nem telt konlfiktusmentesen, majd Timo, az említett kisfiú visszavonult az egyik játszósarokba és az építőkockákkal játszott. Amikor két másik fiú kitépte kezéből a legodarabkákat, megvédte magát, anélkül, hogy megütötte volna társait. A másik két fiú azonnal hívta az óvónőt és panaszkodtak, hogy a Timo már megint elvette tőlük a legót. Az óvónő még némileg feszült volt a reggeli konfliktusoktól, ezért nem kérdezett semmit, csak odaküldte az asztalhoz rajzolni Timót, aki duzzogott és tiltakozott. Később láttam, a szabad játék során, hogy Timo és egy másik – ugyancsak leszidott kisfiú – hogyan fordítja át a szimbolikus játékba saját tehetetlenségét és az őt ért igazságtalanságot. Asterix és Obelix elkezdett harcolni a túlerőben lévő, egy bokor képébe odaképzelt római légiósok ellen, s azt vadul maguk körül ütlegelve legyőzték végül a császárral egyetemben. Még a legnagyobb igyekezet ellenére is előfordul, hogy az óvónők, tanítók, pedagógusok sem képesek a gyerekek egymás közötti konfliktusait átlátni, és akár valamelyik gyerek pártját fogják igazságtalanul. Ilyenkor akaratlanul is csalódást okoznak és megbántják a gyereket, akinek alapvető lelki szükséglete, hogy hatással legyen és biztonságos kapcsolata legyen az óvónővel, hogy örömét lelje az óvodában és növekedjen az önbizalma.


Gondolom attól is nehéz, hogy a gyerekek ezen alapszükségleteiket nem egyértelműen fejezik ki.


Ráadásul a felnőttekkel ellentétben, a gyerekek nem mondják ki óvodás korban, ha negatív élmény vagy konfliktus éri őket ezekkel kapcsolatban, hanem a szimbolika, a játék, a mese világába menekülnek, és ott kijátsszák. A bábok, mesefigurák, rajzolt vagy eljátszott jelenetek révén megjelenítik a belső valóságukat, amit nem tudnak elmondani, sokszor nem is értik, csak érzik. És ez a világ segít is nekik, hogy megfelelő keretek között dolgozzanak az érzéseikkel. Hiszen Timo és a másik kisfiú is inkább a római légiósokat szimbolizáló bokrot ütötte, nem a társait. Másrészt azáltal, hogy a hős Asterix és Obelix bőrébe bújtak, akik erősek, csodásan harcolnak, elismerik őket, győzedelmeskednek, ellensúlyozták az amúgy megélt tehetetlenség, igazságtalanság, cselekvésképtelenség érzéseit.


Emiatt fontos, hogy a gyerekeknek legyen szabad játékidejük?


A gyerekek szimbolikus játéka sajnos az elmúlt évek során egyre inkább háttérbe szorult, mert a felnőttek nem látják ennek az értékét. Nem értik vagy nem hiszik el, hogy micsoda tanulási és fejlődési lehetőség a szabad, szimbolikus játék, a szabadon választott szerepjáték. Sajnos a PISA-egyeztetések is károsak ebből a szempontból, mert túlhangsúlyozzák a pedagógia szerepét a gyerekek fejlődésében a játékkal szemben. Ennek eredményeképpen a szabad játékot időpocsékolásnak, feleslegesnek tartják sokan. Mindezzel egyidőben pedig a játékkutatás és a neuropszichológia számos tanulmányban megmutatja, mennyire értékes a játék a gyermek fejlődésére, és hogy a játék iránti lelkesedés, a játékkedv garantálja a társadalmi viszonyokban való túlélést.


Sok múlik azon, hogy miképp tekint egy pedagógus vagy óvónő a saját szerepére a gyermek életében. Megütötte a fülem az előadás során az a mondat, hogy a „pedagógus kötődési személy, akár akarja, akár nem” és ez sok pedagógust megijeszt.


Legjobban az szemlélteti ezt, hogy amikor a gyerek nem a pedagógus elképzeléseinek megfelelően viselkedik, akkor miképp reagál rá. Eszébe jut annak a pedagógusnak az a kettős szerep, amit minden kötődési személy magában hordoz a gyerekek számára: hogy biztonságos menedéke legyen a gyerekeknek és egy bátorító támasz a tanuláshoz, fejlődéshez. Tegyük fel a gyerek „rosszalkodik” – ami az én értelmezésemben azt jelenti, hogy nyugtalan lesz, ideges lesz, nem tud már figyelni, valamire szüksége van és ezt valahogy jelzi. Hogyan viselkedem pedagógusként? Kiabálok vele, hagyom, hogy provokáljon és ezzel erősítem valójában azt számára, ami ismerős reakció. Vagy úgy tekintek erre a helyzetre, hogy tesztelni akar engem, jó pedagógus vagyok-e? Biztonságban van-e nálam?


Egy előadást tartottál gyermekpszichodráma vezetőknek, hogy miképp tudják a négy alapvető lelki szükségletet felismerni és segíteni azok teljesülését a gyermekpszichodráma foglalkozások során. Érdemes lenne azt is megnézni, hogy miképp vannak ezek jelen az osztályteremben és mit tud a pedagógus tenni ezek kapcsán.


Az osztályteremben is jelen van mind a négy alapvető lelki szükséglete a gyerekeknek: a hatóerő, a kapcsolódás, az önbizalom-növelés és az örömérzet szükségletei. Minden gyerek értékes akar lenni, hatni akar – kérdés, hogy befolyásolni tudják az adott órát vagy csak ülniük kell és nézni/hallgatni? És pont azoknál a gyerekeknél, ahol negatív tapasztalatok vagy hiány van ezekben, ott különösen fontos ez. S ha csak néha már felajánljuk nekik, hogy most ezt vagy azt lehet csinálni, akkor már a döntés lehetőségét megélték. S ha lehetőséget adok a megnyilvánulásra, csoportmunkára stb., többet látok a gyerekekből is: látom, ha valaki mindig visszahúzódik és tudom, figyelnem kell rá. Vagy látom, hogy van, aki mindig provokál, akkor neki segítenem kell. Ha a pedagógus jobban megismeri a gyerekeket, jobban tud bánni is velük, figyelni rájuk, segíteni nekik. Így a kapcsolatuk is jobba lesz, ami pedig az ő munkáját könnyíti meg. Az iskolaérettségei vizsgálatok is mutatják, hogy a kötődés meghatározóbb, mint az intelligencia a sikeresség szempontjából. A gyerekek azoknál a pedagógusoknál jobban teljesítenek, aki érzékeny rájuk és elismeri őket.


Az interjú a hogyanmondjamelneked.hu oldalon megjelent írás rövidített változata. Köszönjük a közlési lehetőséget. Az eredeti interjú itt és itt olvasható. Köszönjük továbbá a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesületnek és a Magyar Pszichodráma Egyesületnek a szakember magyarországi meghívását és az interjú lehetőségét.

Alfons Aichinger és Fertetics Mandy (Fotó: Rejtő Dávid)

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.