Ne használjunk sablonokat – interjú Baják Gáborral, a Magyar Pszichodráma Egyesület elnökével

Frissítve: 2019. okt 9.



Nagyon fontosnak tartom, főleg több mint húsz év drámázás után, hogy az ember sosem mondhatja magáról, hogy kész pszichodráma-vezető, ez folyamatos tanulás, és ebben benne van a szakmai munka is, de még inkább benne van a személyiségünk, az emberségünk. Nagyrészt a személyiségünkkel dolgozunk, és ezt karban kell tartanunk. Az érdeklődést, a kíváncsiságot, a kísérletezést, a tanulási kedv fenntartását nagyon fontosnak tartom – mondja Baják Gábor, kiképző pszichodráma- és bibliodráma-vezető, szupervizor, aki 2016. óta a Magyar Pszichodráma Egyesület elnöke. Az Életszövet30 kongresszus alkalmából az Egyesület eddigi elnökeivel készült interjúsorozatunk első darabját a szervező stáb nevében Darida Zsófia készítette.


Darida Zsófia: Mikor és hogyan született meg benned a döntés, hogy pszichodramatista leszel?


Baják Gábor: Lépésről lépésre alakult, hosszú történet ez. Közgazdász vagyok eredendően, a Magyar Nemzeti Bankban dolgoztam tíz évig, és – sejthető – mérsékelten lelkesedtem azért a munkáért. Barátaim meséltek akkoriban a mentálhigiénés képzésről, ami még friss képzés volt a Testnevelési Főiskolán. Most ugyanez a tanszék működik a SOTE-n. A tanmenetnek kötelezően része volt a pszichodráma. Fogalmam sem volt, hogy ez mi, a barátaim mondták, hogy „az majd jó lesz neked, Gábor” és hát végül jó lett, de nem állítom, hogy akkor minden percét élveztem. Harminc éves voltam, teljesen új volt számomra az egész műfaj. Bár izgalmas dolgokat csináltunk, vonzott is, de jó ideig igyekeztem megúszni. Nem sikerült, így aztán odáig fajult a dolog, hogy amikor a végére értünk, akkor a csoportvezetőim arra bíztattak, hogy folytassam. Akkor még mindig nem volt bennem olyan gondolat, hogy én ezt vezetőként bármikor is fogom csinálni, el sem tudtam volna képzelni, de azért folytattam.


D.Zs.: Elkezdtél képződni?


B.G.: Igen, szépen lassan, hosszú idő alatt ért be a folyamat, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy csoportokat vezetek.


D.Zs.: Most mit jelent számodra a pszichodráma?


B.G.: Azt szoktam mondani, hogy főállású pszichodramatista vagyok. A munkám túlnyomó része ez. Hogy mit jelent a pszichodráma? Ebben nagy újdonságokat nem tudok mondani, de nekem nagyon jól kifejezi Zerka Morenónak az a mondata, hogy a pszichodráma az élet duplája.


D.Zs.: Mi miatt tetszik?


B.G.: Alapvetően arról szól egy pszichodráma-csoport, hogy az életünket valahogy rendbe rakjuk, örömtelibbé és élvezhetőbbé tegyük. A csoport lehetőség arra, hogy védett környezetben kísérletezzünk és dolgozzunk ezen.


D.Zs.: Vélhetően ezt megélted te is, és van olyan emléked, ami nagyon meghatározó volt valamilyen szempontból?


B.G.: Igen, nem is folytattam volna ezt a mentálhigiénés képzés után, ha nem az lett volna a tapasztalatom, hogy hatékony, ha nem érzem a saját bőrömön, hogy a dráma nagyon tud működni. Több mint huszonöt éve annak, hogy elkezdtem, azóta rengeteg csoportban voltam, és még több csoportot és drámát vezettem. Talán nem véletlen, hogy a legelső protagonista-játékom a mai napig nagyon élénken él bennem. Frenkl Sylvia vezette, és a szorongásaimból képzett falat törtem át, mint egy olimpiai bajnokságon egy futószámnál, és örökre beégett, ahogy a csoport a célegyenes befutójánál megünnepelt. Tényleg emlékezetes volt.


D.Zs.: Az Életszövet30 kongresszussal ünnepeljük, hogy az Egyesület harminc éve létezik, és ez a létezés sok mindenből tevődik össze, szövete van, találkozások, kapcsolatok, közös munkák. Te érzékeled-e ezt a szövetet? Miként gondolsz erre?


B.G.: Az Egyesületet egy nagyon színes, állandóan változó egyvelegnek tapasztalom. Egyrészt látszik, hogy aki dramatista, abba szorult spontaneitás meg kreativitás, és főleg önérvényesítés, és ettől másképp kapcsolódunk egymáshoz, mintha mondjuk horgászegylet lennénk. Másrészt van egy olyan kettőség is, hogy létezik egy erős kollegialitás, sokan együtt képződtünk, együtt dolgozunk, de emellett rivalizálunk is egymással, és ez gyakran egészen kézzelfoghatóan érezhető. Ez nem mindig baj, igazából természetes, ez a versenyhelyzet előre is visz, de ettől is mozgalmas és színes az Egyesület élete.


D.Zs.: A te helyed ebben, hol van? Egyáltalán a hely-e a megfelelő kifejezés arra a szerepre, melyet elnökként most viszel?


B.G.: Az elnöknek nyilván kiemelt szerepe van. Számomra érdekes az a helyzet, hogy a személyemet, vagy legalábbis a nevemet, többen ismerik, mint viszont. Nem ismerek ötszázötven embert személyesen, de név szerint sem. Az, hogy sokan ismernek, nem az elnökséggel kezdődött, hanem a Pszichodráma Újság szerkesztésével. Ott óhatatlanul kapcsolatba kerültem sokakkal, és aki olvassa az újságot, az találkozhatott a nevemmel. Előtte pedig a szokásos módon ismertem meg dramatistákat: együtt képződtünk, sokat jártam workshopokra, konferenciákra, tehát elég sok ismerősöm is volt-van ilyen helyekről. Külön csoport a bibliodramatisták. A bibliodráma munkacsoport eléggé közösségszerűen működik, és ott is van egy helyem.


D.Zs.: Van-e olyan emlékezetes szakmai-emberi találkozásod a pszichodráma világából, ami kísér a mai napig?


B.G.: Nagyon meghatározó számomra a Max Claytonnal való találkozás. Már végzett dramatista voltam, csoportokat vezettem, amikor mesélt róla nekem valaki. Elmentem egy workshopjára és ott ragadtam, öt évig jártam, egészen Max haláláig. Azt mondhatom, hogy ha nem találkozom vele, akkor lehet, hogy már nem vagyok dramatista, de biztos, hogy nem úgy, ahogy most. Meghatározó a dramatista-identitásomban az ő példája, tanítása.


D.Zs.: Hogyan meghatározó?


B.G.: Lenyűgöző volt számomra, ahogyan ő csoportot vezetett hetven-valahány évesen, amilyen intenzitással, figyelemmel, lelkesedéssel. Egyszerűen magával ragadott, azt éreztem, hogy ezt így érdemes csinálni. Túl azon, hogy módszertanilag is sok újdonsággal találkoztam, a hozzáállása, ami magával ragadt, kifejezetten inspirált, inspirál a mai napig.


D.Zs.: Tudsz-e megfogalmazni konkrétan olyasmit, ami tőle tanultál, vagy tőle vettél át?


B.G.: Rengeteg minden van, amit ő sokszor hangsúlyozott. A ráhangolódás az egyik kulcsfogalom, ami ráhangolódás a protagonistára, a csoportra, a folyamatra. Egy protagonista játék vezetésénél vezérelv, hogy a hipotéziseimet, prekoncepcióimat tegyem félre, és a protagonistára figyelve segítsem őt a képek megjelenítésében. Ha ezt sikerül megvalósítanom, akkor általában azt tapasztalom, hogy ez működik, sokkal jobban, mintha én valamilyen hipotézist felállítva el akarnám juttatni valahova a protagonistát. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell a szakmai tudás, a lélektani ismeret. Ez egy ilyen sajátos kettős jelenlét, kettős tudat, hogy a dráma rendezése közben mindig van egy visszacsatolás is bennem, hogy jó úton haladunk.


D.Zs.: Próbálom elhelyezni az időben: Pintér Gábor úgy fogalmazott, hogy ő majdnem első generációs dramtista, te kiképzett dramatistaként hol helyezkedsz el?


B.G.: Nagyjából középen. Főleg első generációsoknál képződtem, Frenkl Sylviánál, aztán az asszisztensi csoportban Pintér Gábornál és Tomcsányi Teodóránál, felsőfokon Vikár Andrásnál és Falvai Ritánál.


D.Zs.: Mi az az üzenet, vagy tanítás, amit te továbbadnál, vagy fontosnak tartanál átadni azoknak a dramatistáknak, akik képződnek, gyakorló fázisban vannak?


B.G.: Ez megint olyan kérdés, amiről könyvet lehetne, vagy kellene is írni. Azt nagyon fontosnak tartom, hogy az ember sosem mondhatja magáról, hogy kész pszichodráma-vezető, ez folyamatos tanulás, és ebben benne van a szakmai munka is, de még inkább benne van a személyiségünk, az emberségünk. Nagyrészt a személyiségünkkel dolgozunk, és ezt karban kell tartani, mert különben nagyon nem működik, amit csinálni szeretnénk. Az érdeklődést, a kíváncsiságot, a kísérletezést, a tanulási kedv fenntartását nagyon fontosnak tartom.


D.Zs.: Akkor a tanulásnak, önfejlesztésnek sosincs vége?


B.G.: Így van, ez sose lezárt folyamat.


D.Zs.: Húsz év után azt feltételezném, hogy nem nagyon látsz új dolgokat?


B.G.: Mindig látok új dolgokat, mert ez főleg azon múlik, hogyan viszonyulok az akár sokadszor látott helyzetekhez. Ha a jelenség hasonló is, minden ember más. Lehet, hogy a sokadik leválási történet, de mégis az ember, aki éppen ott van a színpadon, az egyedi és sajátos, és nem hasonlítható máshoz. Igen, az üzenethez talán az is hozzátartozik még, ha rutinná válik a csoportvezetés, az nagyon nem jó. A kezdőknél nem ez a veszély fenyeget, de a későbbiekben az egyik legfontosabb ezt elkerülni. Ügyelni arra, hogy ne csináljak rutinból semmit.


D.Zs.: S ezt hogyan lehet?


B.G.: Fontos kérdés! Azt hiszem úgy lehet – és akkor itt vissza tudok térni a Claytontól tanultakhoz, az ő attitűdjéhez, hogy ha ott a csoporton az embert látom és figyelem, és hozzá kapcsolódom, ráhangolódom, akkor nem egy esetet, nem egy diagnózist látok benne, hanem azt az egyedi embert, akinek egyedi élete van. Ez nyilván fárasztóbb, mintha rutinból akarnék megoldani valamit, de szerintem ettől marad érdekes és ettől válik élővé és hatékonnyá a drámavezetés.


A teljes interjú a Pszichodráma folyóirat jubileumi számában jelenik meg novemberben.

A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.