A Kongresszus szervezőit a pszichodrama.kongresszus@gmail.com címen érheti el, kérjük kérdéseit, észrevételeit ide küldje. A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapja a www.pszichodrama.hu oldalon található.

 

© 2014 Magyar Pszichodráma Egyesület, Minden jog fentartva.

  • staff

Szakadások és lyukak a szöveten – interjú Kökény Veronikával, az MPE volt elnökével


Jó lenne, hogyha a kongresszuson mindenki szövetét szőnénk, mert most nem egy nagyot szövünk. Szakadások vannak ezen a szöveten, lyukak vannak. Jó volna olyan valami, amibe ezeket ott le lehetne rakni egy nagy térben – mondja Kökény Veronika, kiképző pszichodráma pszichoterapeuta, szupervizor, kiképző gyermekdráma pszichoterapeuta, aki 2004-2007 között vezette elnökként a Magyar Pszichodráma Egyesületet. Volt elnöke a Tanulmányi Bizottságnak, és a mai napig vezet képzéseket, szupervizorként és vizsgáztatóként is aktív. Az Életszövet30 kongresszus szervező stábja nevében Darida Zsófi készített vele interjút.




Darida Zsófia: Mikor és hogyan született meg benned a döntés, hogy pszichodramatista leszel?


Kökény Veronika: Ez elég érdekes, merthogy nem akartam. Eleve már pszichológus sem akartam lenni. Jártam az egyetemre és nem gondolkodtam rajta, hogy miért, azon kívül, hogy érdekelt. Hat éves esti egyetemre jártam, és azt eldöntöttem, hogy klinikai pszichológus nem leszek. Eredetileg képzett óvónő voltam, és az egyetem elvégezése után fél évig maradtam az óvodában, ahol dolgoztam. 1983-ban végeztem pszichológusként, és megkaptam az összes problémás gyereket az óvodában. Így kezdődött a pszichológussá válásom. Amikor eldöntöttem, hogy klinikai pszichológus leszek, akkor kellett önismeretbe járni, és azt gondoltam bármit, de a pszichodrámát azt nem. Három év után váltani akartam, akkoriban indult az iskolapszichológusi hálózat, és Kerepestarcsán volt egy általános iskola, ahová kerestek is iskolapszichológust. Ebben a kísérleti szakaszban csatlakoztam hozzájuk.

Volt ott nekünk egyszer egy három napos képzésünk, amiből kinőtt egy esetmegbeszélő csoport, amit dramatikus módon vezettek. Ez tulajdonképpen krízisintervenciós esetmegbeszélő csoport volt dramatikus módszerrel. Egyszer kiválasztottak engem egy serdülő szerepére. Semmit nem kellett csinálnom, ott kellett állnom a színpadon és ott álltam a serdülő szerepében vagy harminc percig. Így utólag, ha nem is azt mondom, hogy pocsékul volt vezetve, de azért az hogy néz az ki, hogy valakit kiválasztanak és nem kell harminc percig semmit csinálnia? Na de ez volt az, amivel beszippantódtam a pszichodrámába. Akkor voltam harminc-pár éves, és azt éreztem, hogy a teljes serdülőkorom, ami nem volt egy egyszerű dolog, lepergett előttem, mindenféle történt bennem, ahogy ott álltam, és azt mondtam: hát ha ez ilyen, akkor ez elég érdekes. Hogy elég a színpadra fölállni és máris történik valami! Azután azért még eltelt egy kis idő, de végül jelentkeztem pszichodrámára.

Akkor még nem volt egyesület, és összesen két pszichodráma-csoport volt az országban. Ez a 90-es évek legelején volt, Kiss György Ádám és Csúsz Klára csoportjába jártam. Az a lényeg, hogy 90-es évek elején kezdtem el egy olyan csoportba járni, – és ma már tudom, hogy ez nagyon fontos volt –, amelyikbe szerintem pszichológus nem volt rajtam kívül. Volt egy pszichiáter, volt két-három gyógypedagógus, a többiek „civilek” voltak, és ez nagyon jó volt így.

Majdnem a megalakulásának az idején, nagyon hamar csatlakoztam a Magyar Pszichodráma Egyesülethez. Kis Gyuri akkor alapította a Pszichodráma Újságot, amikor a mi csoportunkat vezette. Az első számban vannak kicsi kis mondatok, amiket tőlünk vett bele a lapszámba arról, hogy nekünk milyen a pszichodráma?

Nagyon lassan érlelődött meg bennem, de végül nagyon megszerettem a drámát, pedig meg is utálhattam volna (nevet), mert rögtön az első alkalommal úgy éreztem, hogy be vagyok a csőbe húzva. Nem tudtam, hogy az, amibe ott belementem, az egy játék. Úgy éltem meg, hogy én azt nem akartam, de nem volt rossz, végül is, de nem tudtam, hogy abból egy protagonista játék lesz. Első alkalommal, hát ma már ezt egy vizsgán nem lehetne eladni, első alkalommal protagonista játék! De megszerettem, nagyon szerettem azt a csoportot is és a csoportvezetőket is, de egyáltalán nem úgy drámázom, mint ahogy ők drámáztak.


D.Zs.: Mit jelent manapság számodra a pszichodráma?


K.V.: Manapság? Azért ez így túl nagy ugrás, mert én rengeteg mindent csináltam az Egyesületben, és az mind szerteágazó… Asszisztensibe és felsőfokba Vikár Andráshoz jártam, mindkét csoportot egyedül vezette. Az volt Andrásnak az első asszisztensi képzése, meg, azt hiszem, akkor kezdődtek el a képzések egyáltalán az Egyesületben. Akkor csinált Pintér Gábor és Ónodi Sarolta három A/4-es oldalon képzési rendet. Alig volt valamilyen szabály, körülbelül annyi, hogy tíz százalékot lehetett hiányozni, és nem tudom hány százalékot meg be kellett fizetni az Egyesületnek a képzésért. Ez az Egyesület őskora volt, de azt hozzátenném, hogy előtte már 25-30 éve már létezett a Mérei-féle pszichodráma.

Válaszolva a kérdésre, pszichoterapeuta vagyok. Ez azért fontos, mert én elsősorban pszichoterápiás módszernek tekintem a drámát. Az önismereti csoportról is azt gondolom, hogy pszichoterápiás hatások vannak benne, és a pszichoterápiás csoportról is úgy gondolkodom, hogy önismereten keresztül történik. A pszichodráma nekem elsősorban egy módszert jelent, egy olyan komplex módszert, amiben az egész ember van benne. Azzal, hogy akciós a dráma, sokkal intenzívebb, más az idővel való bánásmód, meg egyáltalán a csoport. Amikor felsőfokba jártam, volt a Vikár Andrásnak egy nagyon sok alkalomból álló, többnapos műhelysorozata, több éven keresztül – abba nagyon sokáig jártam. Ezek tematikusak alkalmak voltak, sokat lehetett tanulni, és ugyanakkor lehetett játszani is.


D.Zs.: Ha egy számodra kiemelten fontos, dédelgetett pszichodráma élményt kellene megosztanod, mi volna az?


K.V.: Ez lehet sajátélmény, rendezés, résztvevői vagy csoporttagként átélt élmény? Az egyik a 90-es éveknek a közepe táján egy workshopon történt, amelyik a verbális és nem verbális szintekkel való egyidejű munkáról szólt. A játékom lényege az volt, hogy nagyon erősen szorongtam előadási helyzetekben, nagyon féltem előadni, és egy előadással kellett volna készülnöm, és úgy éreztem, hogy miközben tudom, hogy miről akarok beszélni, mit akarok mondani, nem bírok belefogni, hogy egy sort is írjak. És az a workshop is egy olyan hétvégén volt, amikor időm lett volna arra, hogy írjak, mondtam is, hogy most is itt vagyok, ahelyett, hogy írnám… A játékban megnéztük, hogy én hogy vagyok, amikor elő kell adnom. Akkor kiderült, hogy teljesen le vagyok béklyózva, halálfélelmen van, nem látok, csak így látok (kezeit szemellenzőként feje két oldalához tartja) és ez így is volt annak idején. Akkor valószínű, hogy András megkérdezte, hogy honnan ismerős ez az érzés? Az jutott eszembe, amikor hat éves koromban elvesztem. Annyi volt, hogy az anyám megállt és én továbbmentem. Másnap dramatikus eszközökkel feldolgoztuk ezt a játékot a verbális és a nem verbális szintekkel való egyidejű munka szempontjából. Emlékszem rá, hogy abban a csoportszobában, amiben játszottunk én valahogy középen álltam, és az egyik irányban volt a családom, a másik irányban pedig a helyszín, ahol elvesztem, és én ott álltam oldalsó középtartásban. Ez azért 25 éve volt, és a mai napig a szemem előtt van ez a kép! Az volt, hogy hová húzok inkább, hová billenek. És megmondom őszintén, fogalmam sincs arról, hogy ott végül is az én sajátélményem, ha úgy tetszik az akcióbelátásom, mi volt, de azt tudom, hogy egyrészt nagyon hamar nekifogtam ennek az előadásnak és, noha kínok kínja között, de nagyon sikeresen elő is adtam. A másik élmény, hogy volt egy antiszerep workshop és ott Papagenónak választott a csoport. Ez egy nagyon érdekes workshop volt, mert péntek este összejöttünk, volt néhány bemelegítő gyakorlat, nem nagyon ismertük egymást, és ott péntek este mindenki megkapta a tele útján az antiszerepét.


D.Zs.: Ez egy férfiszerep…


K.V.: Ez egy férfi szerep, igen, és Papageno egy ösztönlény, a természet gyermeke. Emlékszem rá, hogy valahogy ezt így nem is tudom honnan tudtam, de vettem egy nagy csokor margarétát, fehér póló volt rajtam, mellé bő nadrág, és a pólót teletűztem margarétával. Azt a helyzetet hozták létre, hogy csináltak egy nagyon nagy hegyet és azt mondták, hogy Papagénát elrabolták, és a hegy mögött van. Akkor én mondtam, hogy majd hazajön (nevet), de a csoportban elérték, hogy másszam meg azt a hegyet. Nem is tudták, hogy tériszonyom van. Két férfinak az összekulcsolt kezére kellett ráállnom, ami mozgott alattam. Elképzelhetetlen volt, de megcsináltam valahogy, és megmásztam a hegyet. Ez tulajdonképpen legalább annyira volt antiszerep, mint amennyire nem, mert hát ilyen is meg olyan is, de nagyon jó érzés volt Papagenónak lenni…


D.Zs.: Mit hozott az életedbe a dráma, hogyan hatott vissza rád?


K.V.: A gondolkodásmódomba hatott. Amikor én kezdő voltam akkor nem volt olyan általános, hogy az ember állandóan rákérdez, hogy ez neked milyen érzés? És hogy ebben az érzésben még milyen érzések vannak, ezt a dráma hozta. Mert az, hogy a drámában az érzések a színpadra kerülnek, és azokkal ott interakcióba lehet lépni, annak nagyon nagy a hozama, és ez valahogy bele tudott illeszkedni az egyéni terápiás módszerembe. Azt hiszem, mindent, ami az egyéni terápiás munkámból jött és akadályozta a dramatikus munkámat, elfelejtettem és levetkőztem. Látom sokszor olyanokon, akik úgy járnak hozzánk felsőfokba, hogy már régóta terapeuták, hogy azt akarják kitenni a színpadra, ami az ő fejükben van arról, hogy mi a helyzet. Nem a protagonista után akarnak menni, hogy ő mit mond. Nagyon sokáig tartott, hogy abszolút rá tudjam bízni magam a pszichodráma eszköztárára, és hogy bízzak magamban, hogy a megfelelő technikát tudom majd használni, amikor kell.


D.Zs.: Neked kivel volt emlékezetes szakmai-emberi találkozásodról a pszichodráma világában?


K.V.: Az egyik Zerka Moreno. Ott voltam, amikor Magyarországon tartott egy három napos workshopot. Majdnem húsz éve volt. Amikor őt ott láttam, akkor egyáltalán nem voltam tőle elájulva, kicsit unalmasnak találtam. De aztán sok minden volt, egyrészt unalmas, de ez nem olyan nagy baj, engem nem zavar az, ha valami unalmas, mert nagyon pörgök. Nem volt attraktív sem, de most már egyébként azt gondolom, hogy nem kell a drámavezetőnek attraktívnak lenni, inkább visszavonultnak, visszafogottnak. Nagyon tetszett az, amit nem így tanultam a képzésemben, hogy protagonistával nagyon sokat játszatja az antagonista szerepét, és hogy ennek mennyire jó hatása van. A harmadik fontos találkozásom a szociodráma volt.


D.Zs.: Akkor ez nem emberhez kötődik, hanem ez egy műfajjal való fontos találkozás számodra?


K.V.: De emberhez kötődik, és ez az ember Moreno. Morenót lenéztem (nevet), amikor tanultam. Én, aki analitikus szemináriumokba jártam, és az olyan baromi bonyolult, tudattalan meg minden... Moreno meg a szerepelméletével, meg a három univerzummal… Azt gondoltam, miért nem dolgozta ki jobban? Meg hát nagyképű voltam, hát a harmincas éveimet tapostam, most 65 vagyok, és azóta eltelt valamennyi idő. A szociodrámán, az ő szociodrámáján keresztül értettem meg az emberképét, és nagyon megszerettem, és nagyon korszerűnek tartom most is. Ő úgy gondolta, és ezt a 60-as évektől kezdve és a 80-as években már a kutatók kísérletileg is alátámasztották, hogy az ember társas lénynek születik. Szerintem Freud is így gondolta, de nem ezt mondta.


D.Zs.: Számodra mit jelent a találkozás?


K.V.: Minden olyan dolgot, eseményt, amikor valami, ami amúgy összetartozik, de nincs egyben, összeér. Szóval egy protagonista játékban rengeteg ilyen pillanat van, illetve hát nem rengeteg, de sokkal több annál, mint amit gondolnánk. Például amikor a protagonista kiválaszt valakit az anyjának vagy a félelmének a tele útján, az egy találkozás. Minden integrációs körben, amikor valaki elmondja, hogy hogyan érintette a szerepválasztás, kiderül és ki is mondódik, hogy az találkozás. Nem lehetne pszichodráma enélkül. Az egyéni terápiában is ugyanez van, – nem ugyanígy – de amikor valaki rájön valamire, rádöbben valamire, találkozásnak tartom ezt is. Találkoznak, megérnek benne a dolgok. Úgyhogy én sokkal többet gondolok a találkozásról. Közhelyesnek tűnik a szó, de a találkozás pillanata az egy kitűntetett pillanat, a kegyelmi pillanatokhoz tartozik.


Egyébként a Buda Bélának van az Akció — katarzis — empátia — encounter [1] című ezeréves cikke, abban azt írja mintegy ötven évvel ezelőtt már, hogy a morenoi találkozás lesz az, ami a különböző pszichoterápiás módszerekben a közös nevező lesz. Igen még egy bolondnak is tartottam a 30-as éveimben Morenót, most már nem érdekel, hogy bolond, vagy nem bolond.


D.Zs.: Az idei 30 éves, jubileumi kongresszusunk az Életszövet címet kapta. Névválasztásunk azt is kifejezi, hogy kiemelten fontos számunkra Egyesületünk találkozásokból, kapcsolatokból, közös munkálkodásból szőtt és szövődő emberi szövete, amelyet a kongresszuson szeretnénk átélhetővé tenni, és egyben persze tovább szőni. Te milyennek érzékeled ezt a szövetet?


K.V.: Nagyon vegyesnek. Ha már a szövetnél tartunk, én is ilyen szövögetésnek gondolom azt, ami egy csoportban történik. De ez kérdés az Egyesületre vonatkozik, ami szintén egy csoport, egy olyan nagycsoport, amelyik nem foglalkozik azzal, hogy ő egy csoport.


D.Zs.: A szövetével nem foglalkozik?


K.V.: A közösséggel nem foglalkozik. Szakadások vannak ezen a szöveten, lyukak vannak. Van olyan, aki egész egyszerűen lezár, és hát vannak jelentős különbségek, amiket szakdolgozatokban lehet látni. Akár a mi általunk Ajkay Klárival vezetett képzéseken, akár ott, amikor elmegy szupervízióba egy Mävers-tanítványhoz, lehet látni, hogy mást tanítunk, és fordítva is lehet látni. És ezek a mai napig nincsenek módszertanilag integrálva, komolyan megbeszélve, hogy akkor ez miért így, vagy úgy van?

Csináltam két-három éve egy workshopot, aminek az volt a címe, hogy Mesterek és tanítványok. A pszichoterápia tankönyvének jelentősen átdolgozott, új kiadása jött ki akkor. Az első kiadásba Vikár András írt a pszichodrámáról, és ebbe a mostani kiadásba én, hogy nézetem szerint három iskola van az Egyesületben. A Mävers-féle, a Mérei- és a Vikár-féle. Akkor, amikor még én képződtem, követhető volt a történet, és amikor tíz éves volt az Egyesület, akkor még átlátható volt. Szóval a Mesterek és tanítványok workshopon megnéztük azokkal, akik részt vettek, hogy még milyen iskolák vannak? Ők mondták, hogy van még a daubneri, claytoni vonal is… és hát most nem tudom mennyire jön a krügeri vonal. Szóval, hogy ez egy nagyon fura szövet.


D.Zs.: Mint egy patchwork, ez jut eszembe.


K.V.: Legalább az lenne! Úgy szövődik, hogy a keret nincs meg, miközben az egyesület lehetne a keret. Szóval hogy, mindenki szövögeti a maga részét, és nem is lát azon túl. Na ez nem érvényes mindenkire! Jó lenne, hogyha a kongresszuson mindenki szövetét szőnénk, mert most nem egy nagyot szövünk. Jó volna olyan valami, amibe ezeket ott le lehetne rakni egy nagy térben. Érdekes lenne hogyan néz ki, mert ez nyilván metafora, de az nagyon érdekes lenne. Minden kongresszuson volt olyan rész, hogy megmutattuk azt, hogy gyökerek, ágak, állj oda te hol voltál, ahol most vagy.


D.Zs.: A te helyed hol van? Van egy szövet, amit te szősz? Hogyan látod magad ebben manapság?


K.V.: Manapság sehogy nem látom. Tavalyelőttől fogva megírtam az elnöknek, hogy családi okokból nem tudok részt venni a közgyűlésen, kivonom magam a forgalomból. Egyrészt nem veszek részt semmiben, de úgy, hogy bejelentettem. Másrészt évekkel ezelőtt bejelentettem, hogy egy alternatív pszichodráma-vezető képzést fogok csinálni az Egyesületen kívül. Ez nyilván nem kompatibilis az Egyesülettel, de azt gondolom, hogy a nem pszichológus nem orvos embereknek, akik pszichodrámát tanulnak, másféle képzésre van szükségük. Ugyanakkor azt a képzést kapják, amit csoportonként az a néhány terapeuta – mert még a pszichológusok között is kevés terapeuta van –, és hogy nem véletlen, hogy nagyon sokan nem vezetnek csoportot, miután nyolcszáz órát végig jártak, mert nehéz.

Ezzel kicsit kijjebb kerültem az Egyesületből, amit rólam nem gondoltak volna, hát mondtam, hogy sajnálom… Elég sok felsőfokú csoportot csináltunk Ajkay Klárival és láttam, hogy ezt másképp is lehetne csinálni. Szupervízióba is járnak hozzám többen párhuzamosan, szakdolgozatokat véleményezek, vizsgáztattam most vasárnap is, tehát funkcionálisan benne vagyok az Egyesületben. Volt olyan a mi képzéseinkben, amit Klárival tartunk, hogy a magyar pszichodráma történetéből referáljon valaki, és láttam, hogy sokan egyáltalán nem tartják ezt fontosnak. Azt gondoltam, hogy erről én is tehetek, de nehéz ez, mert most nem tudom, hogy hány tagja van az Egyesületnek, de nyilván ennyi embert nem lehet megszólítani. Azt azért biztos ki lehetne találni, hogy hogyan lehetne egy közösséget teremteni, amibe személyesebben be lehet lépni, nem csak egy tagdíjat fizetve. Nehéz közösséget kovácsolni….


D.Zs.: Mi volna az a számodra kiemelten fontos tanítás, üzenet, amit az eddigi dramatikus tapasztalataid alakítottak, és amit továbbadnál gyakorló dramatistáknak?


K.V.: Sajnos csak általánosan tudok fogalmazni. Ez olyan lesz, mint a találkozás, önmagában abszolút közhelyesnek tűnik, de én nagyon aktuálisnak tartom, és pont a szövettel kapcsolatos: az életszövettel, szövéssel kapcsolatban nagyon lényeges, hogy keretek és határok nélkül nincs pszichodráma. Ahol nincsenek keretek meg határok, az nem pszichodráma. Egy akciós műfajban, ahol meg lehet lelkileg és testileg is sérülni, a színpad határa egy fontos határ, és a csoportszoba ajtaja is egy fontos határ. És hogy sokszor nem tudják még a képzett, vagy kiképző drámavezetők sem, hogy miért nem lehet kirakni az ajtón semmit. Miért nem lehet kinyitni az ablakot, és kikiabálni rajta. És mért lehet lecsúszni a színpadról. Szerintem, ha ez a két dolog be van tartva, akkor az nagyon sok mindent meghatároz.


D.Zs.: A keretek alatt mit értesz?


K.V.: A keret, amin belül vannak a dolgok. A drámacsoportnak egy kereten belül kell lennie, és a drámacsoporton belül a játék is egyfajta kereten belül van, ami határ is egyben. De mégsem ugyanaz a kettő. És ami megint csak egy reflektálatlan dolog, hogy minden egyes pszichodráma-csoport, ami az egyesület keretein belül zajlik, annak az egyesület egy külső kerete. Ebbe beletartozna, hogy alapdolgokban tudjunk megegyezni, mondjuk legalább a kiképzők arról, hogy mit adunk tovább?

Ez a pszichoterápiának és az önismereti csoportnak és ezeknek a csoportoknak, amiket mi csinálunk, ugyanúgy fontos tényezője. A keret és a határ az a pszichodrámán és az analízisen túlmenő dolog. Ha valaki lefut a színpadról, akkor mi van? Amikor mi Ajkay Klárival hirdettünk ilyen workshopot három-négyen jelentkeztek, és nem tudtuk megtartani. Hat évig voltam Tanulmányi Bizottsági elnök, 2010. után nem vittem tisztséget. Akkor a szociodrámába voltam belemélyedve. Tanulmányi bizottsági elnökségemmel tulajdonképpen, ha jól belegondolok, én csak nehezítettem mindenki helyzetét a tanulmányi ügyekben. Ha bárki a nevemet egyáltalán ismerte volna, hát negatív jelentésű volt. Pedig, ha bárki tudta volna, hogy hány órát fogalmazunk egy ilyen kis levelet, hogy jó legyen annak a rendetlen képzésben lévőnek, aki szeretne mindenféle engedményeket kapni. Hát mégiscsak egy rossz néni voltam hat évig a kiképzők felé is, mert a kiképzőknek is feladataik lettek. De egy képzőhelynek ilyennek kellett lennie.

Úgyhogy ezek így a szövetbe biztos, hogy benne vannak. Mint ahogyan az is, hogy amikor én átvettem az egyesületi elnökséget, volt egy nem egészen két és fél négyzetméteres irodája az Egyesületnek, amit egy másik civil szervezettől bérelt. Az első dolgom az volt, hogy egy újlipótvárosi három szobás lakást kivettem.

A másik dolog, amihez hozzányúltam, az alapszabály volt. Értem, hogy engem sokan azért nem bírnak, mert maximalista módon csináltam ezeket a dolgokat, de azóta lett ekkora az Egyesület. Az alapszabály olyan volt, hogy aszerint mi nem képezhettünk. Az ugyanis nem volt benne az alapszabályban. Az akkreditáció is az én nevemhez fűződik és minden, ami megnehezítette az életet, az hozzám fűződik, de nagyon sokan szeretnek is ezért. Meg hát nem azért vállaltam el ezeket a feladatokat, hogy minél többet szeressenek.


[1] Újra megjelent a Pszichoterápia Buda Béla emlékszámában: Buda Béla: Akció — katarzis — empátia — encounter. Moreno hozzájárulása a modern pszichoterápia fejlődéséhez. Pszichoterápia, 2013. augusztus, 22. évfolyam, 4. szám

287 megtekintés